My Life Without Me

 23 éves voltam amikor ideköltöztem. Ezt az időszakot még Kolozsváron neveztem el: "Élet, az életem után". Nem kényszermegoldás volt, de mégis idejönni egy ismeretlen városba , minden támpont, segítség és ismerős arc (hang, lélek) nélkül több volt, mint vakmerő. Kérdezték is sokan az ismerősök közül, hogy miért éppen Csíkszereda? Én meg vállat vontam, mosolyogtam és átléptem a város küszöbét. Ma is mosolygok ha erre gondolok.

Az első lépés még sem a barátszerzés volt, hanem az, hogy legyen ahol lakni. Amíg Kolozsváron éltem hallani sem akartam bentlakásról, most mégis úgy döntöttem, hogy megbírkozom a feladattal és osztozom három másik emberrel egy aprócska szobán, ahol többé nem lesz magánélet, csendben kimondott szó, elsuttogott titok vagy szerelmes éjszakák. A beköltözés napján még nem voltam egyedül. Anyám elkísért mindenhová, látni akarta, hogy hogyan is néz ki az "új életet kezdek" folyamat.

Az egyetem előterében hosszú kígyózó sorok, türelmetlen és másnapos emberek. Gondoltam, pont jó, itt a helyem! Elfogytak előlem az emberek, kezemben a szobaigényléshez szükséges papírok, előre léptem és vártam mi fog történni. Azokra a kérdésekre, hogy hova osszanak és kivel szeretnék együtt lenni tudtam volna a választ de az a válasz ami az én fejemben forgott közel sem illett egy ilyen komoly pillanathoz. A mindegy volt a legjobb választás. Kaptam egy szobaszámot, egy kulccsal, amit a fölöttébb szimpatikus ám mindig valamiért komor Sanyitól kellett átvenni.

Harmadik emelet. Minden szobaajtó egyforma. Megérkezem a szobához, benyitok senki-sehol. Felcsillant a szemem: ablak melletti, kényelmes kis ágyacska. Mosolyogtam és nyugtáztam, hogy mennyire rendben van minden. Talán még a takarót le sem tettem a kezemből amikor egy szőke lány beviharzott a szobába, köszönés nélkül rázendített, hogy az az ő ágya. Emlékszem olyan kicsi lettem, hogy úgy éreztem csak a szívem foglal helyet az egész testemben, és egyre zsugorodok. Miért kiabál velem valaki akit nem ismerek? Miért nem köszön, mutatkozik be? Miért kell elvenni az ember kedvét attól, hogy új embereket ismerjen meg?

Aztán gondoltam egyet és felvettem a kesztyűt. Veszekedtünk, hogy ki a nagyobb (évre persze én voltam) érvelt, hogy ő a másadéves én meg arra gondoltam, hogy hogy is élhetnék valakivel egy helyen aki még köszönni sem hajlandó, ha még nem is nekem, a szobában mellettem álló Anyukámnak? Szorongattam a Sanyitól kapott kulcsot a kezemben, aztán nagy levegő és otthagytam a még mindig hevesen érvelő szőke lányt, és lerohantam a földszintre. Sanyi meglepett arcot vágott, és sehogysem értette, hogy hogy lehet 5 perc alatt kibékíthetetlen ellentétre hivatkozni és másik szobát kérni.

Újabb kulcsot kaptam. Szinte az volt az érzésem, hogy ez az újabb kulcs egy újabb lehetőség, és mennyire nem csak rajtam áll, hogy mit kezdek azzal a lehetőséggel, mennyire függünk mástól is! Amíg gyalogoltam -ezúttal a másadik emeletre, mert a kulcson a 221-es szám lógott,- elgondoltam milyen is lenne az életem akkor ha olyan emberekkel hoz össze a sors akik nem örülnek sem egy esős sem egy napos délutánnak, sem a kávé illatának sem egy barát szoros ölelésének.

Szembementem a szőke kislánnyal, aki most sem köszönt, de legalább tudomásul vette, nem kell nekünk jóban lenni ha már ennyire nem akarunk. Keserűség volt bennem. Nagyokat nyeltem, nehogy elbágyadjak csak attól, mert elsőre nem jön össze a nagy beköltözés. Pedig mennyi szépet hittem és mennyi jót beleképzeltem, de nem is baj, jöjjön aminek jönnie kell!

Megérkeztem a 221-es szoba elé. Néztem az ajtót, a kilincset, az volt az érzésem, hogy egy tapottat sem tudok lépni előre, hogy túl gyenge vagyok lenyomni a kilincset... hogy... félek. Nagyon félek. Én, aki már túl vagyok a 23.-ik születésnapon és újra elsőévesen állok egy egyetem bentlakásának folyósóján. Én aki megküzdöttem a gúnykacajokkal, a 23 éves anyukákkal akik valjják, hogy szülni kell nem tanulni. Én mégis előre mentem és azt tettem amit a szívem diktált, és ide jöttem, pedig soha senki nem hívott és okom sem lett volna rá, de jöttem, mert úgy éreztem , hogy itt kezdődhet el valami... és most mégis félek.

Becsuktam a szemem és léptem. A szoba üres volt. Az ágyak is. Nem választottam ki egyetlen ágyat sem, nem akartam elképzelni, hogy milyen lesz majd a családi kép azon a kis barna asztalon, nem akartam azon gondolkodni mit tartok majd a polcokon... Írtam egy cetlit:

"Kedves Ismeretlenek!

Egyelőre ezt az egy táskát hoztam, kérlek ezt tegyétek a szabad ágyra.

Bármi van elérhető vagyok a ....-számon"

Aztán kocsiba ültünk és elindultunk haza. Ahogy megérkeztünk a tömbházlakás elé, és épp szálltam volna ki az autóból megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen szám volt és egy kedves hangú lány közölte, hogy ők már négyen vannak úgyhogy engem áthelyeztek a 224-es szobába.

Megköszöntem a kedvességét, mosolyogtam és besétáltam a tömbház ajtaján.

Amikor újra visszatértem, berendezett szoba fogadott, a folyósó végén balra az utolsó ajtó mögött a 224-ben. Az emeletes ágyat kaptam, létra és minden segítség nélkül. Berendezkedtem. Egy óra elteltével még senki nem jött haza, aztán eltelt a másadik és a harmadik óra is egyedül. Sok minden végigfutott az eltelt idő alatt az agyamon. Leszek-e elég erős ahhoz, hogy feladjam azt a kényelmet amihez eddig hozzászoktam, leszek-e elég szerethető, hogy együtt tudjanak velem élni, leszek-e elég türelmes, és megtudok-e érteni még három másik embert, örökbe tudom-e őket fogadni "testvérként" hiszen ezután már egy hosszabb időre egymás mellett leszünk és még ki tudja mikre nem gondoltam volna amikor nyikorgott és nyílott az ajtó.

Nagy mesélések és hosszú nevetéstől hangos éjszakák kezdete volt az a nap. A három lányból két olyan barátnőt kaptam akik drukkoltak nekem a megmérettetéseim előtt, akik kíváncsian hallgatták rövidke életem hosszú történeteit,akik olyan szorosan fogtak, hogy sosem éreztem magam többé egyedül.

Ismét bebizonyosodott: nem az számít hányszor estél el, az számít hányszor állsz fel. Hányszor játszod el ugyanazt a dalt más és más érzésekkel, hányszor mosolyogsz azokra akik megérdemlik, de legfőképpen azokra akik sosem mosolyogtak rád. Azután még találkoztam a "majdnem lakótárs" szőke lánnyal. Már nem haragudtam rá, sőt, legszívesebben megköszöntem volna neki mindent amit kaptam.  

Loneliness is the ten-year-old girl, pasting herself against the outside wall of a concrete school building at recess, hoping the bell would ring so she can go inside where her desk awaits her. In the classroom it wouldn't be so obvious that she's alone as it is when she's outside on the crowded playground.

The bell rings — relief for a while. From her desk she watches the clock, hoping for the lunch bell to save her from an even more obvious exposure as a failure in math.

Lunch comes — relief for a while. She arrives at the cafeteria with a book to read, making her isolated position at the table more graceful — less conspicuous. She reads the same page for half an hour.

After school, avoiding main streets, she talks to herself, but it only sounds like she's talking to herself. Actually her mind is in another place, another time. In her fantasy, she can become the brilliant conversationalist most asked for at any party. She's now a movie star, twirling around in a sparkly dress. Whee! — she stops, looks around, jolted into reality. She hopes no one is looking.

Home, safe at last, she can't wait to talk to her friend, the only one who seems to understand. The family beagle "Buddy" awaits, tail wagging. Deep down she knows that he'd wag for anyone. It could have been Hitler standing in her place, and Buddy would have been just as cordial. The dog is the end of the line.

Loneliness is when you're a high school student, pacing through the halls, carrying books you don't need — at least you don't need them for your classes. Finally, you've developed something to do that looks busy and involved, cleverly disguised as one of the students. Just keep looking straight ahead, past the whispers and comments. You just know they're about you. But you don't care about them. You can't care.

Loneliness is being a divorcee, peering, crying through the wire fence surrounding a kindergarten playground. Inside, your five-year-old son plays in the sand, unaware of your presence. You had been denied custody. Visiting day isn't until Sunday. What good is a Sunday visit in his little world? He's hurt and bitter towards you, and you're to blame. There he is, 100 feet away, and you've lost him. You pull your coat up closer around you and turn to go, fingering the iron grillwork as you slowly disappear. Loneliness is separation and alienation. It comes from being self-centered. I grew up self-centered, and I brought upon myself all the loneliness I am writing about. But there is someone who paid for my self-centered past. His name is Yahshua, a friend to even those who don't know how to be a friend. He is making a friend out of me.

-Mit nézel úgy?

-Az embereket.

-Az embereket?

-Őket.

-És pontosabban mit nézel rajtuk?

-Te nem látod?

-De... De, hát hogyne látnám! Mindenki megy a maga dolgára, gyere be, mert megfázol, hideg van.

-Tehát nem látod.

-Rágyújtasz?

-Nézd őket. Nézd azt a nőt a barna kabátban. Nem ott, a tér mellett sétál el éppen. Ott az! Szatyor van a kezében...

-Ja! Látom. Mi van vele?

-A járdát nézi, néha megijed mikor közelér hozzá egy-egy járókelő. Nem is látja, hogy végre szép kék az ég és süt a nap. Hétágra süt a nap! Ő meg a szürke betont bámulja. Miért akarnak az emberek boldogok lenni, mikor folyton lefelé bámulnak?

-Hagyd ezt, erre nincs válasz. Az emberek elfoglaltak, hülyeségnek tartják ezeket a kérdéseket, s ezeket a gondolatokat. Ne foglalkozz ezzel.

-Tudod nem is foglalkoznék, de van akinek ez az utolsó napsugara. Van akinek napra pontosan ki van számolva , hogy meddig láthatja még a kék eget.

-Kire gondolsz? Baj van?

-S az az ember, aki már nagyon jól tudja, hogy hamarosan vége, az mégis felnéz az égre, még akkor is ha az meg mocskosan szürke - és boldog, és belemosolyog a ködös légbe, s örül még ennek a seszínű péntek reggelnek is...

-Sosem fogják megérteni. Hagyd...

-Sosem értik meg? Tényleg nem? Hát ennyire nem lenne sem szemünk, sem szívünk, s életünk sem?

-Addig ameddig nem értik meg, hogy ott van bennük  amit kint keresnek addig a szürke betont fogják bámulni, és mégis az egetrengető boldogságra vágynak...

 1. Miért van az, hogy azok az emberek szeretik csilogtatni magugat a legtöbbször akiknek a legkevesebb csilogtatnivalójuk van?

2. Miért hiszik azt azok a pasik akik tíz nőt fűznek egyszerre, hogy a tíz nőből egyik sem tudja, hogy mi az igazi helyzet? (és Nőkre gondolok, nem ribancokra)

3. Miért van annyi rosszindulat az emberekben?

4. A fekete nők 42,4 százaléka miért nem megy soha férjhez?

5. Ha az emberlánya túl van egy bizonyos számú kapcsolaton,és egyébként, meg mindenki arra törekszik, hogy megtalálja azt akivel jó együtt élni,  egy újabb szakítás után miért teszik fel neki azt a kérdést, hogy: "Te félsz egyedül lenni?"

Talán azért nem kaptam ezekre választ , mert nem szeretem a miérteket, de ha Ti tudjátok a megfelelőit ezeknek a kis kérdőjeleknek, akkor láttassátok ezeket.

Időközben többször is meg lettem szólítva, hogy nem írok. Itt van valami, ami egy aprócska és rövid dologból született, ami már csak múlt időben szerepel az életemben, de kétség kívül szép és igaz volt. Íme a bizonyíték erre:

2010. október 6

Minden ott kezdődik el, hogy meghozom a döntést. A döntést, miszerint: szeretni akarlak és tartozni hozzád. Szeretlek Téged, a bentlakást ami megtanította értékelni az otthonom, szeretem az idegen várost ami megmutatja a különbséget a múltam és jelenem között, szeretem az embereket, az idegen arcokat amik láttán mindinkább fontosabbak lesznek a barátaim, szeretem a reggeli kávét aminek nincs illata, mert langyos vízzel készül, vagy épp' mert sietve kikapom a kávéautómatából és rohanok kurzusra.

Minden ott kezdődik tehát, hogy eldöntöm: szeretek itt élni. ÉLNI, a szó szoros értelmében, a szó minden aprócska, hangos vagy hangtalan részletében. Élni. Ébredni, mosolyogni, kapkodni, élvezni azt a különleges tehetségem aminek hála ha elindulok leverek dolgokat, lefejelem az előttem álló létrát, majd elnézést kérek tőle... Élni! Veled, vagy nélküled, mert ha Te úgy döntesz, hogy nélkülem folytatod- elengedlek. Nem tudom azt mondani, hogy : "Kérlek maradj, mert Nélküled nincs értelme az életemnek...", mert nem lenne igaz. Értelme, szépsége , célja- Nélküled is van. Csorbul ha elhagysz, de nem törik össze.

S ha maradsz, akkor hozzád bújok és Te hozzám bújsz, megcsókollak és elmondom, hogy jó Veled, hogy Veled teljes és egész az Élet...de már megtanultam egyedül élni, és megtanultam nem birtokolni, s lassan megtanulok a "Te nyelveden" beszélni. Érteni értek, de még nem megy a beszéd...

Ez is döntés kérdése. Eldöntöm, hogy beszélni akarok hozzád, és ettől kezdve figyelek minden egyes mozdulatodra. Hogyan fekszel le mellém, megfogod-e a kezem elalvás előtt, éjjel ha megébredsz átölelsz-e újból, vagy megnézed-e , hogy időközben lerúgtam-e a takarót magamról, és betakarsz-e újból? Reggel moslyogsz-e, s napközben ha felhívsz boldogan , vágyva, tisztelettel s szeretve beszélsz-e hozzám?

Mondhatnád s kérdezhetnéd, hogy ha a Te nyelvedet akarom megtanulni, miért arra figyelek, hogy hogyan bánsz velem?

A válasz... A Te nyelved még nem ismerem, de ahogy beszélsz hozzám úgy tanulom, s ha már eldöntöttük, hogy egymással egészülünk ki, a "nyelveink" is egyesülnek. Ha nem fogod meg a kezem elalvás előtt, majd megfogom én a Tiedet, s imádkozom közben, mert köszönettel tartozom az Úrnak Érted is. Éjjel ha megébredek, elmondom, hogy szeretlek, mert ki tudja reggel lesz-e alkalmam rá... Reggel rád mosolygok majd, és ha napközben szomorúan hívsz fel, de szeretve beszélsz , igyekszem majd újra elhitetni Veled, hogy nincs okunk a szomorúságra, mert annyi szép dolog történt már velünk, és olyan sok vár még ránk. 

"Nem számít, milyen erősek vagyunk. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindig felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük, ez segít tovább lépni, és hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk, mielőtt cselekednénk."

Hetek óta az új életet szokom, hogy többé nincs reggeli műsor reggel héttől, hgy nincs István, Melike, és nincs reggeli kávé. Van helyette létra nélküli emeletes ágy, aminek hála, minden nap jókat nevetek a szerencsétlenkedéseimen, van három idegen lány , akik azért minden nap szembemosolyognak velem, és van reeeengeeeteg új ember. Lift, kacagás, jelentkezés, pofázás, új tanárok, oktatás, készülés, újabban járok könyvtárba, és esténként rámnevet valaki aki napról napra fontosabb lesz számomra.

Nincs tömegoktatás, nincs lelkiismeretfurdalásom ha a családomra gondolok, mert már nem érzem úgy, hogy nem törődöm velük, és ezeken kívül még megszabadultam pár negatív érzéstől ami folyton szemberöhögött velem minden egyes reggelen amikor tükörbe néztem az albérleti mosdómban.

Sokszor olvastam, de most már én is tudom: sosem késő újrakezdeni. Sosem késő az álmaiddal, a terveiddel törődni, magad köré gyűjteni a legegyszerűbb, s egyben a legnagyszerűbb embereket. Andiékkal ma éppen arról beszélgettünk, hogy annyi mindent szerettünk volna, aztán mikor elértük, vagy egy kis szerencsével megkaptuk azt, egyet felejtettünk el: örülni neki.

Most én is ezért kínlódom. Elértem azt amit akartam, azt tettem amihez kedvem volt, és jó pár értékes embert tarthatok számon, mint barátok, mint külön kis világok akiknek fontos vagyok, s akik fontosak nekem-mégis, sokkal inkább aggódás van bennem, mint öröm. Mintha elfelejtettem volna az a hét éves kislány lenni aki dúdorászta a kedvenc dalait, ugrált ha sütött a nap, és örült, örült tiszta szívből, őszintén...

Pedig mindenem megvan. Minden amit csak ember kívánhat magának... És most szégyellem magam, és ugyanakkor boldog vagyok, mert végre...

...végre itthon vagyok.

Azt ígértem magamnak, hogy ha hazajövök abban a pillanatban érezni fogom a felhőtlen boldogságot, mivel megszabadulok a nagyon hatalmasnak tűnő problémáimtól. Közben aztán kiderült, hogy nem is olyan nagyon hatalmasak ezek a problémák, csak beszélgetni felejtettem el róluk, ezáltal a megoldásukat felejtettem el. Mihelyt felemeltem a telefont, és elmagyaráztam az érintetteknek a helyzetem, abban a pillanatban kitisztult minden. Ezúttal is kiderült, hogy a "fejem a homokba dugom és minden elmúlik" című struccpolitikás módszer nem megoldás, sőőőt jó kis játék ami folyton csak a szarságokat gyűjti fel annyira, hogy a végén tényleg csak kirohannál a világból.

Térjünk picit vissza az ígéretemhez. Azt mondtam még indulás előtt pár nappal Istvánnak, hogy jajj, ha megérem, hgoy otthon legyek, akkor én leszek a legboldogabb. Ehhez képest olyan szépen beosztottam ezt az eufórikus érzést, hogy a nyugalom maradt meg belőle. Milyen fura. :) Mármint az, hogy azt mondtam írok, de miről mikor minden rendben halad? Írnék én arról, hogy "Kicsikéim, olyan jóóól vagyok..." de senki nem hinné el, mert az emberek szeretik a drámát, sőt megkockáztatom, csak azt szeretik. Boldognak lenni is csak dramatikusan tudunk... Mihelyt ránkomlik a boldogság, tápos gesztikulációkkal kezdjük magyarázni, hogy milyen nehéz is volt idáig eljutni... Nem tudjuk megélni a pillanatot na. Nem vagyunk képesek rá. Én sem nyugiii.

Annyi történt, hogy összegyűjtöttem megint az Életemet a fekete szemeteszsákjaimba, aztán jött Maczi a kamionnal, s telepakoltuk a rakterét. ahogy beértünka városba, egyetlen mondat jutott eszembe: "Basszátok meg, még hogy nem fontos az otthon, az érzés , hogy megérkeztem?" Aztán kipakoltunk, és csak ma sikerült az utolsó kis souvenirt is a helyére tenni, s azt mondani, hogy mostmár oké minden. És tényleg az.

Bodzaszörp, eső, jóó meleg szoba, narancssárga függönyökkel...

Amióta eldöntöttem, hogy elköltözöm Kolozsvárról, és amiután publikussá is vált a döntés, közeli barátok és távoli ismerősök egyaránt bombáznak a kérdéssel: "Mi lesz ezután?" .

Kicsit olyan, mintha Kolozsvár után egyszerűen nem lenne élet. Legalábbis ezt sugallják a kérdezők. Ezennel jelentem Kedveseim, hogy bizony van élet, és lehetőség a nagyváros után is. Nem sovány és nem Bikini féle olcsó vigasz. Kőkemény valóság, rációval és jó nagy adag nyugalommal. Ekkor szokott beugrani az a kérdés, hogy "Jójó, de akkor mit akarsz most?" . Még a közeli barátoknak megy a felelgetés, de a távoli ismerősöknek csak-csak nem akar kibukni a válasz. Magyarázkodás íze van az egésznek, holott csak érdeklődik mindenki. Ez az a kettős érzés amivel nem tudok mit kezdeni. Annyi biztos, hogy jól érzem magam a bőrömben, és ez azoknak pont elég akik szeretettel gondolnak rám:)

Ötödik napom itthon. A tele zsákok (amiket természetesen nem a télapó hozott) itt fekszenek a szobám közepén, én meg közben panaszkodom Anyának , hogy fázom, pedig csak annyi a bibi, hogy a csomagok elállják a meleg útját a radiátorok előtt. 

Arra jöttem rá, hogy a hullámvölgyek és a hullámhegyek váltakozása közben nagyon résen kell lennem, mert amelyik pillanatban hagyom magam padlóra kerülni az előbbi, vagy túlságosan fellegekben szállni az utóbbi miatt, soha nem tanulok semmit a körülmények vagy az általam előidézett helyzetekből. Nyitott szemmel, és szívvel, lassan de annál biztosabban haladok tovább, és az, hogy végre nem az ideiglenesség érzésével gondolok az otthonomra, mindennél többet ér...

Amikor idejöttem, volt bennem félelem, kíváncsiság, egy jó adag nagyképűség, és az érzés, hogy nem tartozom ide, nekem az otthonom máshol van. Aztán eltelt 5 év. Volt benne egy három éves kapcsolat, utána több, kisebb lélegzetvételnyi kaland, jó munkahely, tuti csapat és az érzés, hogy itt a helyem.

Ma már arról készülök blogolni, hogy milyen lesz elköltözni innen, milyen lesz új lappal kezdeni valahol máshol. Szeretnék minden egyes lépést rögzíteni, leírni magamnak, nektek, leírni azt, hogy minden úgy jó ahogy van, megosztani veletek, hogy boldog vagyok, mert bár elveszítem az eddigi életem minden darabkáját, hiszem, hogy jó dolgok fognak történni velem, mert készen állok lépni, és tenni, gondolkodni és...tenni.

Az elmúlt pár nap eseménydús volt. Nagyszerű emberekkel találkoztam, és nagyszerű estéink voltak. Itthon volt Betty barátnőm Ausztriából, és azt is megengedhettem magamnak, hogy otthon töltsek teljes két hetet. Ez a két hét , nem csak arra volt jó, hogy a döntés földet érjen, hanem arra is, hogy lássam milyen sokan vesznek körül, milyen nagyszerű családom van, és milyen jófej barátok állnak mellettem... De azt sem kérni, sem gondolni nem mertem, hogy új emberek is beleszövődnek a mindennapjaimba-olyanok, akik nem mozdulnak csak úgy el, még akkor sem, ha problémát problémára halmozok, és szerencsétlenkedek.

Jól érzem magam a bőrömben:) S akkor mától indul a beszámoló : Élet, az életem után.

Ma megtanultam, hogy a legszebbnek tartott álmom, a legigazabbnak hitt vágyam, és a legszebb szó is lehet egy a hatalmas egészből ami a káprázat része. Nemtudom érthető-e?! Tudjátok, amikor elvesztesz valamit amit fontosnak tartottál, és kétségbe esel... Mikor becsapnak, és a tehetetlenségtől majd szét robbansz, és mégis, a rosszat követő harminc másodperc után...fellélegzel. Elég erősnek kell lenned ahhoz, hogy ezt megtedd, mert ezt meg kell tenni.

Fellélegeztem. A legszebbnek tartott álmom, a legigazabbnak hitt vágyam, és a legszebb szó amit minden egyes nap hallottam- pillanatok alatt vált áttetsző, szürke hazugsággá. Ezáltal sikerült végre megtanulnom, hogy egy mosoly még semminek sem jelenti a kezdetét, csupán jól áll az emberek arcán, és bizony jól esik látni. Megtanultam, hogy hiába jó a szex, hogy ha délután fél háromkor nincs amit mondanod annak aki melletted áll és fogja a kezed, ja és megtanultam, hogy attól, hogy az én kezemet fogja, még járhat máshol, nagyon távol tőlem. Megtanultam, felfogtam, és elfogadtam ezeket, de nem vagyok hajlandó ezekkel együtt élni.

Boldog vagyok, mert valami új kezdődött el, ami minden másra fittyet hányva, őrülten, szabadon és mosollyal köszönt, és visz előre...

Kedveseim, jegyezzétek meg! Nem tudhatjátok, hogy melyik lesz életetek legfontosabb napja... Amitől azt hisszük, hogy fontos lesz, az úgysem olyan lesz , mint ahogyan elképzeltük. Ez egy az átlagos napok közül. A legfontosabb nap is normálisan kezdődik. Azokat a napokat a végük teszi fontossá...

A napot amikor elkötelezed magad valami vagy valaki iránt. A napot amikor összetört a szíved. A napot amikor megismerted a nagy Őt. A napot amikor rájöttél, hogy nincs elég idő , mert örökké akarsz élni. Ezek a legfontosabb napok. Amikor megtanulsz dolgokat, amikor rájössz, hogy mi is történik igazán körülötted. Ezek a legfontosabbak. Ezek a tökéletes napok!

...Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,

És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,

És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,

És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,

És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.

Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.

Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.

És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…

Hogy valóban erős vagy.

És valóban értékes..."

 gényelt --> Egy gondolat mára Popper Pétertől.

Az élet tiszteletével kezdődik a sokat és üres frázisként emlegetett igazi szeretet. A családi szeretet is. S ennek alapja az öröm, hogy a másik a világon van, és hogy találkozhattunk. S ennek az érzésnek a másik alapja az öröm, hogy én is a világon vagyok, engem is lehet szeretni, s hogy a találkozásunk erről is szól. Semmiféle gyűlölet, önutálat nem fér bele a szeretetbe. A mérgelődés, a harag, a féltés, az aggódás bőven belefér, de a gyűlölködő elutasítás nem.

A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat - a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-női kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene felírni csupa nagybetűvel: AZ EMBER NEM TULAJDON!

Fogd fel úgy, hogy nem kaphatunk meg mindent amit akarunk, sőt  van mikor, ha meg is kapunk valamit, nem úgy kapjuk meg ahogy szeretnénk.

Miért? Az meg milyen lenne, hogy az élet kívánságműsorként teljesítené minden óhajod?

Rossz érzés a félig tele pohár, de az a jó benne, hogy legalább félig tele van.(gondolatbevezetőközhely) Viszont senki sem kéri tőled, hogy fél emberként élj, és hidd el nem is lesz mindig így. Jusson eszedbe, hogy az élet játéka a bumerángok játéka. Gondolataink, tetteink és szavaink előbb -utóbb visszatérnek hozzánk, megdöbbentő pontossággal. Türelem. Érned és élned kell még. Az az ember akit szeretnél, és aki Téged szeretne, még nem jöhet. Egész egyszerűen még dolgotok van- külön. Még nem ismerheted meg, hiszen megváltoztatná az egész életed. Tudom most bőszen bólogatsz és azt mondod: "Hát erre lenne szükségem, ezt akarom! Változtassa meg már Valaki az életem!" 

Egy valamit figyelmen kívül hagytál. Neked kell ezzel boldogulni, mert a következményeket is Te fogod elviselni, és nem, NEM tmaszkodhatunk másra, mert az a másvalaki hamar eldőlhet és akkor menthetetlenül dől utána az életed is, de ha egymagadban megállod a helyed- még akár segíthetsz is neki felállni.

Ígérj meg nekem valamit! Soha, senkiért sem, és egyetlen percre sem felejted el, hogy értékes ember vagy. Értékes és szerethető, és ember. Apád vlamikor az élet szeretetére tanított azzal, hogy ő szerette az életet, és ne hidd, hogy nem voltak mélységei. Voltak, de lefogadom , hogy minden áldott reggel tükörbe nézett és azt mondta :"VÉGIGCSINÁLOM!" vagy ha teljesen reménytelen volt  helyzet, azt mondta: "ÚJRAKEZDEM!".

Az én Apám egyszer azt mondta : "Minden napfelkeltével lépj elébb!" Egyszerű ember volt, mégis felbecsülhetetlen értéket hagyott maga után : a tanítást , hogy ember legyek, méghozzá nem is akármilyen.

Apád bízott benned, nem teheted meg, hogy Te most nem bízol magadban.

Pihenj le. Elfáradtál.

Holnap pedig, újra felkel a nap... Lépj tovább!

U.I.: És ha holnap mégsem kelne fel a nap-mert bármennyire is szeretlek, ezt nem tudom garantáni-örülj, mert az lesz életed legszebb napja- találkozol majd Vele.

 Nem nyílik korlátlan lehetőségünk arra, hogy megkapjunk mindent amit szeretnénk, és nincs annál rosszabb, mint kihagyni valamit, ami megváltoztatná az életünket. 

Felfordult kicsit a Világ körülöttem, és úgy pörög, hogy csak a délutáni alvás után érem utól magam. Addig teszem a dolgom, haladok és a pörgés ellenére élvezem a nap minden egyes percét... Napok óta három órát vagy ennél kevesebbet alszom. Olyan az egész, mintha hirtelen mindent be szeretnék pótolni, holott, tudjuk mindannyian, hogy a megfelelő időpont a cselekvésre mindig a mai nap, mindig az a perc amikor úgy érzed :

"Meg kell tennem".

Pár napja minden reggel bizsereg, és remeg minden izmom, mert a fáradtság egyre inkább úrrá lesz rajtam, én pedig minden reggel egy hatalmas bögre kávéval és mosollyal védekezem, aztán délután hazaérek, és kidőlök álmodni. 

Annyit tudok, hogy minden perc megérte! Nem bánok semmit amit az évek alatt beleszőttem a mindennapjaimba, nem síránkozom, és nem panaszkodom a történtek miatt, sőőőt - hálás vagyok: a barátaimért, az életszövetségeseimért akikkel nem a problémák kötöttek össze, hanem a közösen kiharcolt eredmények, a fülledt és szenvedélyes éjszakákért amikor elhittük, hogy létezik minden amit elképzeltünk, amit abban a  percben egyszerre megéreztünk... Hálás vagyok a hűvös hajnalokért, a pár órás alvás utáni furcsa lelkiállapotért.

Ma van az a nap, amikor meggüneplem a pillanatokat-megállok- érzem a napfényt, és saját szívárványt építek. Ma van az a a nap amikor megünneplem a lehetőségeket, és nekivágok a saját kalandjaimnak. Ma van az a nap amikor élek és megünneplem az örömöket, amikor időt találok az álmaimra , és arra , hogy higgyjek a csodákban. 

Van nekem egy nagyon kedves barátnőm. Évekig nem álltunk szóba, mert a szemembe merte mondani, hogy időnként elviselhetetlen vagyok, hogy elege van abból, hogy az asztalra csapok, és mindig az van amit én akarok. Aztán emiatt s mert az egyetemi évek is két külön útra vittek, nem találkoztunk, nem beszélgettünk. Nem mondanám, hogy hiányzott, hiszen ha vitával válsz el egy egykor kedves baráttól, akkor az inkább marad fájó emlék, amire sosem akarsz gondolni, mint egy cél, hogy visszaszerezd, hogy bebizonyítsd, elszállt a gyermeki düh, nincs már bennünk az állandó "azt akarom".

Az évek teltek, és múltak, néha egy -egy félberágott mondatot odadobtunk az üzengetőn egymáshoz, de egyikünkben sem élt a Nagy Akarat, hogy megkeressük a rég nem látott barátnőt.

Van az az észtelen szokás temetéseknél, hogy a ravatalnál áll a gyászoló család, az emberek meg bevonulnak, és mindenkit sorra meg kell puszilni, mert muszáj, s mert ez a szokás. Egy percig sem bírják ki az élők, hogy valami ne róluk szóljon.

(Kevés dolgot jegyeztem meg arról a napról, nincsenek emlékeim, csak a mondat visszhangzik mindig ha arra a május ötödikére gondolok: "Gyere vissza...")

Kevés arcot jegyeztem meg, de ha becsukom a szemem, még mindig látom közeledni Laurát. Sápadt volt, és ijedt, félt, hogy mi van, s félt, hogy mivel kell szembenéznie, majd odajött, és megölelt. Nem minden ölelésre emlékszik az ember. Erre emlékszem.

Emlékszem az ezután következő újra megbarátkozásra, mindent elmesélésre, s arra, hogy valaki teljesen elfogadott, megértett, és nem akart vigasztalni, nem akart felvidítani, csak lenni akart, és lett is... Újra egy olyan barát aki mellett jó lenni, akivel jókat lehet nevetni, s aki akkor sem hagy ott ijedten, ha nem én vagyok a legnépszerűbb, legkedveltebb, és legjópofább ember.

Hálás vagyok, hogy ilyen barátot tarthatok számon, s mindannyiszor mosolyra görbül a szám, ha az emlékeket felidézem, vagy csupán arra gondolok, hogy mennyi csuda jó dolog vár még Ránk. Köszönöm , hogy vagy Laurám, és remélem, hogy mostmár sem a néha kibírhatatlan viselkedésem, sem a távolság nem szedhet szét:)

Ja és vedd fel a telefont már, mert Boldog Születésnapot akarok kívánni!:D

"Szóval én sokat kínlódom, őrlődöm, magamat elemezgetem, próbálom magam megérteni, ami szerintem azért helyes, mert ezt a kalandot, hogy élve születtünk, körülbelül 60-80 éven keresztül éljük át, előtte és utána évmilliárdok vannak, amíg nem élünk. Ezért érdemes gondolkodva élni, és nem csak bambulni egy hamburgerrel a szánkban."

Hajós András

Egy érdekes cikket olvasgattam ma , a Nők Lapja Caffé oldalról, Soma Mamagésa írását: www.nlcafe.hu/eletmod/20100520/soma_mamagesa_ha_a_no_a_fonok/ .

Az utolsó részben írja a következőt: "Nekem a fő kérdés inkább az: egy alárendelt ember (mindegy, hogy férfi vagy nő) mennyire lehet szexi?"

Rögtön írtam is egy smst az egyik ismerősőmnek aki érintett ebben a témában, feltettem neki a kérdést : "Szerinted egy alárendelt ember, mennyire leht szexi?" A következő választ kaptam: "Van akinek ettől izgalmas...". Fintorogtam. Ugyan kinek? Persze jött a válasz, hogy sokan ezt a helyzetet részesítik előnyben, de kéremszépen én nem az ágybéli szerepekről kérdeztem. Aztán jött egy újabb sms a kérdezett ismerőstől: "Számomra valaki vagy szexi vagy nem. Amiről te írtál az inkább a szerelemmel van összefüggésben."

Na ilyenkor van az , hogy legszívesebben kiugranék az ablakon. Újra kérdeztem:"A szerelem azt jelenti, hogy a másikat kiszolgáljuk? Hogy alárendeljük magunk a "társ" igényeinek?" Erre a válasz:"Fontosabb a másik, mint önmagad". (elröhögtem magam, de nem a leírtak viccessége miatt. Ez már szánalmas.)

Hát el lehet olvasni kéremszépen. Ettől van az, hogy férfiak és nők, gyakran negyvenen túl sem tudják, mi az, hogy szerelem, vagy egy igazi beteljesedett boldogság. A szerelem/szeretet azt jelenti, hogy kiszolgálom a másikat? Lesem minden kívánságát, és gyakorlatilag körívben és magasról teszek a sajátmagam igényeire? Alárendelem magam, mert szerelmes vagyok?

"Kincsem, persze, menj nyugodtan, költs egy halom pénzt magadra, nekem elég az az egy váltás ruha, nekem a lényeg, hogy te szép, szexi és kívánatos legyél, teljesüljenek a kívánságaid, és boldognak érezd magad." Hülye is lenne az a nő aki nem használná ki ezt, majd nem hagyná ott a pasit a következőkkel: " A férjem elhanyagolja magát. Egy váltás ruhája van, és már felnézni sem tudok rá, mert valahogy olyan érzésem van, hogy bármit megtehetek vele... Elveszett a tisztelet, hiszen ő sem tiszteli magát, én miért kéne tiszteljem őt? Ő sem szereti magát, én sem tudom már őt."

Ezek után én úgy vagyok ezzel, hogy biztosan nem kívánom meg azt a pincsikutyát amelyik folyton a lábam körül ugrál, megnyalja a kezemet, és bármit teszek úgyis visszaugrik a lábamhoz és azt várja, hogy megsimogassam... Ezt Dr. Csernus Imre írta le a legjobban : "Szeretetkúrva- Nem tud felnőni érzelmi szempontból, kudarcot kudarcra halmoz, nem tud felnézni magára, ezért mindent, MINDENT megtesz azért , hogy szeressék. De a szeretetkúrvára nem néznek fel nőként. " Ez pedig nem csak a nőkre vonatkozik. Nézzünk csak szét, hány pasi csinált már magából kúrvát.

"In special as vrea sa o amintesc pe colega Enci, cu care am petrecut destul de mult timp, si care era cam pe aceeasi lungime de unda cu mine :) Ieseam cu ea la tigara, la povesti si la prosteli. Am ras, am vorbit serios, nu am vorbit deloc si invers. Sper ca o sa accepte in viitor daca o sa vreau sa ies cu ea la o cafea / bere / poveste ."

Sárközi Szilárd drága ex-kollegám, és az egyik legszexibb ismerősöm. :)

 Itthon... Már három napja itthon. Jól esik, felkavar, megmosolyogtat, elszomorít, aztán megsiratom, jót nevetünk, és mindenféle sztorikat mesélünk közben, nem kell most a csend...

Tegnap este mámorosan értem haza. Hiányzott a zene, a dallamok, a különféle szövegek... anya már aludt, én meg a konyhában, még megbontottam egy dobozos sört, valami német fajtát, finom volt, kellett a többi után. Bekapcsoltam a zenelejátszót és feltekertem a maximumra-dübörgött a fülemben a sok jó, hiányolt darab...

"I'm not calling for a second chance,

I'm screaming at the top of my voice.

Give me reason but don't give me choice.

'Cause I'll just make the same mistake again."

Aztán besétáltam a szobámba, és írtam még A.nak egy smst. Fura volt beszélni vele. A novemberi szakítás óta szinte egyáltalán nem kérdezősködtünk egymás felől, most meg szinte nem is tudtuk, hogy hogyan kell érdeklődni...hogyan szabad egyáltalán.

-"Szerelmes vagy?"- hangzott el a kérdés felőlem...

-"Nem, nem mondhatnám..."-jött a válasz egy négy másodperces hatásszünet után...

De, már nem tett boldoggá a válasz, már nem is tudtam, hogy miért kérdeztem, az évek és a kilóméterek úgyis ugyanolyan hosszúak lesznek ezután is...

Aztán felcsendült egy másik dal, és elmosolyodtam :

"Győztél. Most sírj.
Nem baj, hogy látnak.
Repültél. Ragyogtál,
de holnap már azt mondják, tegnap
sírtál, most győzz.
Újból és újból.
Ez is szép.

Ez is így van jól. " 

"Köszönöm, hogy elviselted az elviselhetetlent. Hogy valamit teremtettél a semmiből. Hogy üres zsebekből is képes voltál adni. Hogy szerettél bennünket, mikor nem volt bennünk semmi szeretetre méltó. Köszönöm, hogy a lehetetlent is megoldottad egyetlen mosolyoddal. (Még ha az a mosoly néha el is halványult egy kicsit.) " 

Mindig azt mondtad , hogy gyenge és törékeny vagy, hogy ha nem lennénk MI, akkor nem is tudnád mit kezdenél... Azt hajtogattad folyton, hogy MI segítünk Neked, és MI vagyunk azok akik sokat, a legtöbbet adják, amit anya és feleség csak kaphat... Gyermekként hittem Neked. Elhittem, hogy az erős én vagyok, és majd segítlek Téged, hittem, hogy pillanatok alatt összeomlassz, ha nem vagyunk ott , hogy tartsunk Téged... Gyermekként hittem ebben. Ugyancsak gyermekként, de már nem gyermekfejjel, tagadom azt amit egykoron oly erősen vallottál. Láttalak Téged meggyötörten, kisírt szemekkel,kiutat keresve a mélypontból, ahová a szerelem, a feltétel nélküli szeretet, s majd annak hiánya, illetve a viszonzás elmaradása juttatott Téged. Láttam én már minden arcodat, és ha nem is tetszett mindegyik, mostmár tudom, hogy mindegyiknek volt egy oka és egy célja...

Védeni engem, és a Papát. Szeretni engem és a Papát. Megtartani a családot. Küzdeni , meghalni minden egyes nap a fájdalomtól, s mégis erőt venni minden egyes reggelen, és emelt fővel elmenni az emberek mellett. Két kézzel folytottad meg a büszkeséged, csak azért, hogy tovább harcolhass azért akinek egyszer az életed adtad kezébe a szerelmetek zálogaként... Hallottalak zokogni, és nevetni. Láttalak felhőtlen boldogan, és keserves kínok között szenvedni... Sokáig azt mondtam, hogy ez az a példa amit sosem akarok követni, mert én majd megmutatom, hogy lehet másképp is, mert majd én büszkén odébb sétálok ha megaláznak, de nem fogok azért küzdeni aki elengedte a kezem... Hálás vagyok Neked, amiért nem így cselekedtél... Ha ezt teszed, elvesztettem volna mindenem... Elvesztettem volna a családom.

Én Tőled tanultam meg, hogy hogyan kell igazán , őszintén és feltétel nélkül szeretni, Te voltál az akihez mindig visszatérhettem, nem számított, hogy hogyan buktam el, segítettél, hogy könnyebb legyen elviselni a kudarcot, és ha csalódtál is bennem, mellettem maradtál és támogattál mindig. Jóillatú otthonnal vártál haza, mosolygósan-még akkor is ha belül üvöltött a lelked a fájdalomtól-, és mindannyiszor amikor kinyílt az ajtó már tudtam, hogy ez a végállomás, itt van az a hamísítatlan ölelés amitől az esték puhábbá válnak, nincs zordsága, sem keménysége a Világnak... visszahoztad az összes tündérmesét egyetlen pillantásoddal... És erre csak egy igazi Édesanya képes!

Köszönöm,hogy mindig fentartasz egy helyet nekem, és repesve vársz haza. Köszönöm, hogy nem hagytál magamra, és megértetted mindig ha egyedül akartam maradni... Köszönöm Neked az életem, de minden másnál jobban köszönöm azt , hogy vagy nekem...!

Sokat jelent és mindig is sokat jelentett, hogy tudtam :vagy nekem. Szerettem azt amikor "csak úgy" felhívtál, és szerettem azt is amikor "csak úgy" mellém ültél, hogy ott lehess. Nem fagattál, nem kérdeztél fölöslegesen minden apró részletről... Csak ott voltál velem. Most elmosolyodtam... Tudod mennyit jelent ez? Tudod milyen kevés ember mondhatja el magáról, hogy : "boldog vagyok, mert van (legalább) egy olyan ember az életemben,aki elfogad, minden gyatra és kicsinyes hibámmal együtt, aki úgy tud szeretni, hogy a szabadság és a valahová tartozás élményét egyszerre érzem át, és akihez mindig úgy térhetek vissza, mintha soha, egyetlen percre sem hagytam volna el..."

Köszönöm, hogy mindig itt vagy velem, s hogy én meg mindig visszatérhetek hozzád. Köszönöm, hogy megérted, nem köthetsz meg, nem kötelezhetsz, és nem foghatod mindig a kezem. Köszönöm, hogy megtartod a szabadságom, hogy nem akarsz csíszolni a vadságon, és nem akarsz megváltoztatni. Hálás vagyok, és maradok Veled...

Jó érzés kimondani: maradok.

„Ha a művészetről kérdeznélek, szakkönyvek tucatjaiból tudnál idézni. Michalengelo, sokat tudsz róla. Sorolnád a műveit, politikai terveit, viszonyát a pápával, szexuális beállítottságát, mindent. De azt nem tudod, milyen érzés a Sixtus-i kápolnában állni, sosem néztél még föl arra a csodálatos boltozatra. Sose láttad. Ha a nőkről kérdezlek, máris sorolod a kedvenc típusaidat. Biztosan dugtál is néhányszor. De azt nem tudod, milyen érzés igazán boldogan felébredni egy nő mellett.
Nehéz eset vagy. Ha a háborúról kérdeznélek talán Shakespeare-t idéznél nekem: „Még egyszer a résre újra, barátaim!”. De sohasem harcoltál. Nem halt meg a karodban a legjobb barátod, aki hiába könyörgött neked, nem tudtál rajta segíteni.
Ha a szerelemről kérdezlek, talán egy szonettel válaszolsz. De nem néztél még nőre, mikor gyenge voltál, olyanra aki egy pillantásával meggyógyít, mintha Isten direkt hozzád küldött volna egy angyalt, hogy kimentsen téged a pokolból. Nem tudod milyen, ha te vagy az ő angyala. Nem tudod milyen örökké szeretni valakit. Történjen bármi, például rákos lesz. És te két hónapig a kezét fogva ülve alszol a betegágya mellett, mert az orvosok is látják a szemedben, hogy nem szívesen mennél látogatási időben. És elveszíteni valakit. Ezt csak akkor érzed, ha valakit önmagadnál is jobban szeretsz. Csak te még sosem mertél ennyire szeretni. Ha rád nézek, nem egy okos, magabiztos férfit látok, csak egy nagyképű, önző, ijedt kölyköt.”