My Life Without Me

 23 éves voltam amikor ideköltöztem. Ezt az időszakot még Kolozsváron neveztem el: "Élet, az életem után". Nem kényszermegoldás volt, de mégis idejönni egy ismeretlen városba , minden támpont, segítség és ismerős arc (hang, lélek) nélkül több volt, mint vakmerő. Kérdezték is sokan az ismerősök közül, hogy miért éppen Csíkszereda? Én meg vállat vontam, mosolyogtam és átléptem a város küszöbét. Ma is mosolygok ha erre gondolok.

Az első lépés még sem a barátszerzés volt, hanem az, hogy legyen ahol lakni. Amíg Kolozsváron éltem hallani sem akartam bentlakásról, most mégis úgy döntöttem, hogy megbírkozom a feladattal és osztozom három másik emberrel egy aprócska szobán, ahol többé nem lesz magánélet, csendben kimondott szó, elsuttogott titok vagy szerelmes éjszakák. A beköltözés napján még nem voltam egyedül. Anyám elkísért mindenhová, látni akarta, hogy hogyan is néz ki az "új életet kezdek" folyamat.

Az egyetem előterében hosszú kígyózó sorok, türelmetlen és másnapos emberek. Gondoltam, pont jó, itt a helyem! Elfogytak előlem az emberek, kezemben a szobaigényléshez szükséges papírok, előre léptem és vártam mi fog történni. Azokra a kérdésekre, hogy hova osszanak és kivel szeretnék együtt lenni tudtam volna a választ de az a válasz ami az én fejemben forgott közel sem illett egy ilyen komoly pillanathoz. A mindegy volt a legjobb választás. Kaptam egy szobaszámot, egy kulccsal, amit a fölöttébb szimpatikus ám mindig valamiért komor Sanyitól kellett átvenni.

Harmadik emelet. Minden szobaajtó egyforma. Megérkezem a szobához, benyitok senki-sehol. Felcsillant a szemem: ablak melletti, kényelmes kis ágyacska. Mosolyogtam és nyugtáztam, hogy mennyire rendben van minden. Talán még a takarót le sem tettem a kezemből amikor egy szőke lány beviharzott a szobába, köszönés nélkül rázendített, hogy az az ő ágya. Emlékszem olyan kicsi lettem, hogy úgy éreztem csak a szívem foglal helyet az egész testemben, és egyre zsugorodok. Miért kiabál velem valaki akit nem ismerek? Miért nem köszön, mutatkozik be? Miért kell elvenni az ember kedvét attól, hogy új embereket ismerjen meg?

Aztán gondoltam egyet és felvettem a kesztyűt. Veszekedtünk, hogy ki a nagyobb (évre persze én voltam) érvelt, hogy ő a másadéves én meg arra gondoltam, hogy hogy is élhetnék valakivel egy helyen aki még köszönni sem hajlandó, ha még nem is nekem, a szobában mellettem álló Anyukámnak? Szorongattam a Sanyitól kapott kulcsot a kezemben, aztán nagy levegő és otthagytam a még mindig hevesen érvelő szőke lányt, és lerohantam a földszintre. Sanyi meglepett arcot vágott, és sehogysem értette, hogy hogy lehet 5 perc alatt kibékíthetetlen ellentétre hivatkozni és másik szobát kérni.

Újabb kulcsot kaptam. Szinte az volt az érzésem, hogy ez az újabb kulcs egy újabb lehetőség, és mennyire nem csak rajtam áll, hogy mit kezdek azzal a lehetőséggel, mennyire függünk mástól is! Amíg gyalogoltam -ezúttal a másadik emeletre, mert a kulcson a 221-es szám lógott,- elgondoltam milyen is lenne az életem akkor ha olyan emberekkel hoz össze a sors akik nem örülnek sem egy esős sem egy napos délutánnak, sem a kávé illatának sem egy barát szoros ölelésének.

Szembementem a szőke kislánnyal, aki most sem köszönt, de legalább tudomásul vette, nem kell nekünk jóban lenni ha már ennyire nem akarunk. Keserűség volt bennem. Nagyokat nyeltem, nehogy elbágyadjak csak attól, mert elsőre nem jön össze a nagy beköltözés. Pedig mennyi szépet hittem és mennyi jót beleképzeltem, de nem is baj, jöjjön aminek jönnie kell!

Megérkeztem a 221-es szoba elé. Néztem az ajtót, a kilincset, az volt az érzésem, hogy egy tapottat sem tudok lépni előre, hogy túl gyenge vagyok lenyomni a kilincset... hogy... félek. Nagyon félek. Én, aki már túl vagyok a 23.-ik születésnapon és újra elsőévesen állok egy egyetem bentlakásának folyósóján. Én aki megküzdöttem a gúnykacajokkal, a 23 éves anyukákkal akik valjják, hogy szülni kell nem tanulni. Én mégis előre mentem és azt tettem amit a szívem diktált, és ide jöttem, pedig soha senki nem hívott és okom sem lett volna rá, de jöttem, mert úgy éreztem , hogy itt kezdődhet el valami... és most mégis félek.

Becsuktam a szemem és léptem. A szoba üres volt. Az ágyak is. Nem választottam ki egyetlen ágyat sem, nem akartam elképzelni, hogy milyen lesz majd a családi kép azon a kis barna asztalon, nem akartam azon gondolkodni mit tartok majd a polcokon... Írtam egy cetlit:

"Kedves Ismeretlenek!

Egyelőre ezt az egy táskát hoztam, kérlek ezt tegyétek a szabad ágyra.

Bármi van elérhető vagyok a ....-számon"

Aztán kocsiba ültünk és elindultunk haza. Ahogy megérkeztünk a tömbházlakás elé, és épp szálltam volna ki az autóból megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen szám volt és egy kedves hangú lány közölte, hogy ők már négyen vannak úgyhogy engem áthelyeztek a 224-es szobába.

Megköszöntem a kedvességét, mosolyogtam és besétáltam a tömbház ajtaján.

Amikor újra visszatértem, berendezett szoba fogadott, a folyósó végén balra az utolsó ajtó mögött a 224-ben. Az emeletes ágyat kaptam, létra és minden segítség nélkül. Berendezkedtem. Egy óra elteltével még senki nem jött haza, aztán eltelt a másadik és a harmadik óra is egyedül. Sok minden végigfutott az eltelt idő alatt az agyamon. Leszek-e elég erős ahhoz, hogy feladjam azt a kényelmet amihez eddig hozzászoktam, leszek-e elég szerethető, hogy együtt tudjanak velem élni, leszek-e elég türelmes, és megtudok-e érteni még három másik embert, örökbe tudom-e őket fogadni "testvérként" hiszen ezután már egy hosszabb időre egymás mellett leszünk és még ki tudja mikre nem gondoltam volna amikor nyikorgott és nyílott az ajtó.

Nagy mesélések és hosszú nevetéstől hangos éjszakák kezdete volt az a nap. A három lányból két olyan barátnőt kaptam akik drukkoltak nekem a megmérettetéseim előtt, akik kíváncsian hallgatták rövidke életem hosszú történeteit,akik olyan szorosan fogtak, hogy sosem éreztem magam többé egyedül.

Ismét bebizonyosodott: nem az számít hányszor estél el, az számít hányszor állsz fel. Hányszor játszod el ugyanazt a dalt más és más érzésekkel, hányszor mosolyogsz azokra akik megérdemlik, de legfőképpen azokra akik sosem mosolyogtak rád. Azután még találkoztam a "majdnem lakótárs" szőke lánnyal. Már nem haragudtam rá, sőt, legszívesebben megköszöntem volna neki mindent amit kaptam.