-Mit nézel úgy?
-Az embereket.
-Az embereket?
-Őket.
-És pontosabban mit nézel rajtuk?
-Te nem látod?
-De... De, hát hogyne látnám! Mindenki megy a maga dolgára, gyere be, mert megfázol, hideg van.
-Tehát nem látod.
-Rágyújtasz?
-Nézd őket. Nézd azt a nőt a barna kabátban. Nem ott, a tér mellett sétál el éppen. Ott az! Szatyor van a kezében...
-Ja! Látom. Mi van vele?
-A járdát nézi, néha megijed mikor közelér hozzá egy-egy járókelő. Nem is látja, hogy végre szép kék az ég és süt a nap. Hétágra süt a nap! Ő meg a szürke betont bámulja. Miért akarnak az emberek boldogok lenni, mikor folyton lefelé bámulnak?
-Hagyd ezt, erre nincs válasz. Az emberek elfoglaltak, hülyeségnek tartják ezeket a kérdéseket, s ezeket a gondolatokat. Ne foglalkozz ezzel.
-Tudod nem is foglalkoznék, de van akinek ez az utolsó napsugara. Van akinek napra pontosan ki van számolva , hogy meddig láthatja még a kék eget.
-Kire gondolsz? Baj van?
-S az az ember, aki már nagyon jól tudja, hogy hamarosan vége, az mégis felnéz az égre, még akkor is ha az meg mocskosan szürke - és boldog, és belemosolyog a ködös légbe, s örül még ennek a seszínű péntek reggelnek is...
-Sosem fogják megérteni. Hagyd...
-Sosem értik meg? Tényleg nem? Hát ennyire nem lenne sem szemünk, sem szívünk, s életünk sem?
-Addig ameddig nem értik meg, hogy ott van bennük amit kint keresnek addig a szürke betont fogják bámulni, és mégis az egetrengető boldogságra vágynak...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.