Amióta eldöntöttem, hogy elköltözöm Kolozsvárról, és amiután publikussá is vált a döntés, közeli barátok és távoli ismerősök egyaránt bombáznak a kérdéssel: "Mi lesz ezután?" .
Kicsit olyan, mintha Kolozsvár után egyszerűen nem lenne élet. Legalábbis ezt sugallják a kérdezők. Ezennel jelentem Kedveseim, hogy bizony van élet, és lehetőség a nagyváros után is. Nem sovány és nem Bikini féle olcsó vigasz. Kőkemény valóság, rációval és jó nagy adag nyugalommal. Ekkor szokott beugrani az a kérdés, hogy "Jójó, de akkor mit akarsz most?" . Még a közeli barátoknak megy a felelgetés, de a távoli ismerősöknek csak-csak nem akar kibukni a válasz. Magyarázkodás íze van az egésznek, holott csak érdeklődik mindenki. Ez az a kettős érzés amivel nem tudok mit kezdeni. Annyi biztos, hogy jól érzem magam a bőrömben, és ez azoknak pont elég akik szeretettel gondolnak rám:)
Ötödik napom itthon. A tele zsákok (amiket természetesen nem a télapó hozott) itt fekszenek a szobám közepén, én meg közben panaszkodom Anyának , hogy fázom, pedig csak annyi a bibi, hogy a csomagok elállják a meleg útját a radiátorok előtt.
Arra jöttem rá, hogy a hullámvölgyek és a hullámhegyek váltakozása közben nagyon résen kell lennem, mert amelyik pillanatban hagyom magam padlóra kerülni az előbbi, vagy túlságosan fellegekben szállni az utóbbi miatt, soha nem tanulok semmit a körülmények vagy az általam előidézett helyzetekből. Nyitott szemmel, és szívvel, lassan de annál biztosabban haladok tovább, és az, hogy végre nem az ideiglenesség érzésével gondolok az otthonomra, mindennél többet ér...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.