Miért utálok messengerezni:
A: - Mi van ?
E: - Mi lenne?
A: -Oké ha nincs semmi, csak azt hittem , hogy valami van... Tudod...
E: -Fogalmam sincs. Nincs semmi , tényleg.
A: -Jaja, de ha valami van , gondolom szólsz...
E: -Miii vaaaan?
A: -Semmi semmi...
Én vagyok a hülye, mert válaszolok, s visszakérdek.
Vannak dolgok amiket sosem mondtam el Neked, és mostmár nem is fogok... Olyan értelemben nem, hogy felhívlak, vagy-mint régen-leülök melléd és mesélek, Te meg mosolyogva, vagy éppen határozott komolysággal -meghallgatsz... Így már soha többé (legalábbis ebben a földi életben) nem beszélgethetünk, de bízom benne, hgoy van egy csodaszép hely ahol vársz rám, és egye fene, ne legyen szép a hely, Te légy ott, és az számít. A találkozásig viszont van még dolgom itt.
Elolvastam ma a leveledet amit még rég írtál nekem, és rámjött, hogy írjak én is. Az írod, illetve kérded, hogy vajon lesz-e még olyan, hogy várni fogom a hazamenetelt...
Sosem mondtam el Apu (és mindennél jobban sajnálom, hogy nem tettem meg) de nekem repdesett a szívem mindannyiszor ahányszor a Szejkéről beláttam a várost és tudtam : ITTHON VAGYOK... Kacagott a lelkem amikor kinyitottad az ajtót és meghatódva rám nevettél. Apu! Én szerettem hazatérni és hálás voltam, hogy mindig hazavársz, és boldog mert-bármennyit is voltam távol- a szeretet amivel vártál nem változott, sőőőt, én úgy érzem, hogy minden eltelt nappal jobban szerettél, s mindig adtál valamit amitől többnek éreztem magam a többi lánynál...
Hálás vagyok, hogy nem tartottad meg magadnak a szeretetet, hanem a szívembe zártad, a nevetéseinkkel,,a reggeli ébresztésekkel. Azok voltak a legboldogabb éveim, és olyan sokat érnek! Itt bennem... Különbek minden más emléknél, és a mai napig is úgy tudnak simogatni, hogy érezzem: még mindig nagyon és egyre jobban szeretsz.
Hálás vagyok azért, hogy megtanítottad, hogyan kell NŐ-nek lennem, mert felhívtad a figyelmem, ha túlságosan elvetettem a súlykot,és hálás vagyok azért is, mert megtanítottál küzdeni, és talpon maradni még akkor is ha a Világ őrült pörgésbe kezdett körülöttem.
Remélem úgy mentél el, hogy tudod: a legjobb Apa voltál, s a legszebb ajándék az életemben. Tudnod kell, hogy a mai napig (s életem utolsó másodpercéig) büszkén, s boldogan vallom, hogy a Te lányod vagyok! Köszönöm, hogy nem hagytál itt búcsú nélkül, köszönöm, hogy hívott a lelked mikor úgy érezted menni szeretnél, s köszönöm, tiszta szívből köszönöm, hogy ott lehettem életed utolsó óráiban, hogy a karjaimban hagytad el ezt a világot.
Kiváltság ez, és kiváltság , hogy a lányodnak vallhatom magam, mert széppé és kerek egésszé tetted az életem, s a mai napig is azért hiszem , hogy érdemes , mert megtanítottad egyszer!
Soha el nem múló szeretettel:
Lányod.
Kortól függetlenül, amikor már felnövünk, vállaljuk a felellőséget tetteink után, dolgozunk, és minden nap agyalunk néhány probléma megoldásán, nem jönnek-e olyan percek, vagy éppen hosszú-hosszú órák, amikor menthetetlenül gyermekek leszünk?
Részlet a 2009.02.19. -ei bejegyzésből:
Hogy mi van ma ? Már holnap. o:o7.
Vidáman, és reménnyel, aztán dühösen, mert mit ér egyik a másik nélkül, pár pillanatig frusztráltan, mert az is kell(legyen mint nevetni) aztán a gondolattal, hogy egyszer összepakolok, és útnak indulok... Mosolyogva , tervekkel a fejemben, s egy gondolattal a szívemben, hogy Valaki majd várni fog. S ha nem , hát akkor majd várom én őt:)
Részlet a 2009.02.01.-én megírt bejegyzésből. 20:33
"megérte őszintének lenni, megéri szeretni őt még egy darabig, s aztán ha elmúlik, és majd ha eszembe jut, nem fog fájni, mert legalább ennyit kaptam és ha csak ennyit is adhattam, de azt adtam tiszta szívből, őszintén ..."
Részlet a 2009.01.15.-én megírt bejegyzésből. 16:52
"Bent vagyunk az orvosnál. Az eredmények nagyon jók. Apa Gyógyul. "
Ehhez fogható jó érzést, még életemben nem éreztem. Az az orvos aki két hónappal ezelőtt 2o százalék túlélési esélyekkel "bíztatott" , ma szembe mosolygott Anyáékkal, és azt mondta : "Erős a Papa, gyógyulgat..." Ekkor, mintha simogatni kezdett volna egyszerre minden. A levegő, Kati aggódó tekintete, a narancssárga olajfestékkel össze-vissza mázolt falak látványa... Minden pozitívan hatott Rám, és egy hatalmas nagy mosoly áradt szét az egész lelkemben... Hálás vagyok, és büszke a Papámra , mert úgy küzdött, és úgy akart élni, olyan erővel ,és hittel amit soha nem tanítottak Neki, és nem mondták el, hogy ezt így kell, de ő mindig erre tanított engem és Anyát, és végig Példaképként állt előttem.
Amikor utoljára otthon voltam, megölelt, és táncolni kezdtünk a nagyszobában. A vállára bújtam, ő énekelt, én meg pityeregtem, mert annyi szépet adott nekem, annyiszor megnevettetett, és mindig megfogta a kezem, amikor a Világ meg ellökött magától. Megtanította, hogy akkor kell harcolni amikor háború van, elmondta, hogy földi igazságot, nem az anyagiakban mérünk, s kinyitotta a szemem: "...hogy ha szeretsz Valakit, az Jó és Rossz énjével együtt a Tied. Mindig kiállsz érte, mindig támogatod, és segítesz neki." Nem akarom elveszíteni, és ő sem akar elengedni minket, még egy percre sem.
Részlet a 2009.01.13.-án írt bejegyzésből. 22:30
Ültem egyedül, bámultam az odakint rohanó tömeget és mosolyogtam . Ilyen boldognak rég éreztem magam. Attól, hogy úgy érezzük, gondolnak ránk, törődnek velünk, már alapjába véve kapunk egy kezdeti lökést, amitől még a másnap is szebb. Úgy érezzük, kellünk , és szükség van ránk, s kevés ehhez fogható jó és szép érzés van még, ami az ember lelkét ennyire érezhetően tudja simogatni.
A szerkesztőségbe is mosolyogva léptem be, folyton járt a szám, s néha azért gondoltam arra is, hogy vajon nem únják-e már a kollégák a hangos , és vihogó beszédemet , a sok sztorit, s mindazt amit muszáj elmeséljek, mert boldoggá tesz, és olyan jól esik ezt meg osztani velük. Nem valakikkel. Velük. Olyan értékes emberekre találtam bennük, és hatalmas hálával és köszönettel tartozom a Fen'valónak, hogy mindezt megadta nekem, s hogy ilyen nagyszerű emberekkel, barátokkal ajándékozott meg. Sokan azt mondják sorsszerűség ez, én meg nemtudom, de igyekszem megtartani, óvni, és ápolni.
A munkaidő ma szokatlanul rövid volt. Maradt az öt óra, de nekem repültek a percek, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy át tudnám ölelni a Világot, oda tudnám szorítani a mellkasomhoz, hogy hallja, milyen erősen dobog a szívem, s hogy érezze a szorításomból, hogy milyen fontos nekem. Meg is tettem néhányszor ezt, majd felcsipeszkedtem, és megcsókoltam az egész hatalmas Mindenséget, az meg visszacsókolt, és rám nevetett.
Most is mosolyogva írom ezeket a sorokat, és egyebet nem tudnék ezekhez hozzátenni, mint azt , hogy köszönöm. Köszönöm a türelmet, és a várni tudást is, mert ezeknek ma meg lett az eredménye, ami nem csak két- három éjszakai orgazmusokkal tud boldoggá tenni, hanem valami igazán őszintét tud elültetni bennem, ami napról napra növekszik, és mélyebbre gyökerezik bennem, köszönöm a sikert, a mosolyokat, a kollegákat, akik inkább barátok, mint munkatársak, mert a barátok tudnak bíztatni úgy, hogy abban hinni is tudjak, a barátok tudnak átölelni úgy, hogy közben elérzékenyülök, a barátok tudják kitalálni a gondolataidat , és megvenni születésnapodra a kedvenc sálat amit már rég kinéztél magadnak, köszönöm azt , hogy egy igazán értékes és nagyszerű családom van , akik minden nap kifejezik azt, hogy fontos vagyok, és hogy feltétel nélkül szeretnek, és ha valami akkor ez nagyon sokat nyom a latban az ember életében, mindennapjaiban , lelkiállapotában, mert ha érzem , hogy fontos vagyok , akkor dupla erővel cselekszem, és hétszer annyira szeretek, mert ha tudom, hogy kellek, akkor maradni és törődni akarok, fejlődni Hozzátok/d, hogy az lehessek aki mellett jó lenni. Ennyi kell. elégedett vagyok, az életemmel, és mindazzal ami történik benne velem.
Jó éjt Nektek! Köszönöm...
Ne aggódjatok amiatt , hogy kimaradtok az élet szépségeiből. Ha nem a megoldás, akkor a probléma részei leszünk.
Csókol. Werátok
I want you to know that it doesn't matter
Where we take this road someone's gotta go
And I want you to know you couldn't have loved me better
But I want you to move on so I'm already gone...
Minden nap gondolok Rád, és mégis attól félek, hogy az idő múlásával az emlékeimet is elvesztem. Ha ez megtörténik-elvesztésed után ez fog a legjobban fájni... Minden dallamban benne vagy, s minden léptem hordozza a gondolatainkat, a terveinket... Néha érzem az illatod, és amikor békén hagy egy picit ez a mindent azonnal akaró világ, akkor a hangodat is hallom, felcsendül a szobámban a nevetésed, de aztán egy furcsa kép kettévág mindent... A furcsa kép, ami megmutatja, hogy már nem vagy, hogy "csak" bennem létezel. Ez a világ legszebb ajándéka: hogy bennem élsz tovább.
Szeretlek!
Jill már régóta érezte egy férfi hiányát az életéből. Amikor meglátogatta a barátait San Diegoban, találkozott egy Randy nevű fickóval. Egy szórakozóhelyen találkoztak. A férfi érdeklődött Jill után, ami természetesen a nőnek nagyonis jól esett. Jill egy hét után felajánlotta, hogy ott alhat nála, hogy ne kelljen hazavezetnie, kivasalta az ingjét, főzött rá, és mindeközben nagyon jól érezte magát. Amikor hazatért San Diegobol felhívta Randyt, mondván aggódott, hogy minden rendben van-e vele. Ugyanakkor észrevette, hogy a férfi furcsán fogadta a telefonhívást, éppen ezért elnézést kért , hogy zavarta, majd letette a telefont, de megmaradt benne az a kesernyés érzés, hogy már megint jobban belebonyolodott a férfi életébe , mint kellett volna.
-Randy aztán egyszer azt mondta, hogy ha sürgetem el fog hagyni. Megijedtem. Szeretnem kell, de mégis békén kell hagynom. Nem bírtam mindezt sokáig, egyre inkább pánikba estem... Minnél jobban féltem , annál jobban szekáltam.
Kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Jill oda jusson, hogy minden egyes este telefonáljon, viszont érdekes módon mikor Randynek kellett volna hívnia őt, akkor órák teltek el anélkül, hogy a telefon csöngött volna. Jill a nyugtalanságtól már nem tudott aludni, így ő hívta fel a férfit. A beszélgetéseik egyre határozatlanabbak és egyre hosszabbak voltak.
-Sokszor azt mondta, hogy elfelejtett felhívni, én meg csodálkoztam, hogy, hogy tudja elfelejteni. Én bezzeg sosem felejtettem el. Szó szót követett, aztán megbeszéltük: Randy fél közel engedni magához, és fél közeledni- én pedig segíteni akartam neki abban, hogy ezt a problémát megoldjuk. Azt mondta nem tudja mit akar az élettől, én meg készen álltam arra, hogy segítsek letisztázni a gondolatait.
Ebben az esetben Jill játszotta a "pszihoanalitikus" szerepét.
Akárhányszor találkozni szeretett volna a férfival neki kellett San Diegoba utazni, s megesett, hogy ottléte alatt a férfi egyszerűen levegőnek nézte, kidőlt a kanapéra , sört ivott és tévét nézett.
-Ezek voltak életem legszörnyűbb napjai- emlékszik vissza Jill.
-Alkoholista volt? - kérdezte a doki.
-Nem, nem hiszem, Végülis nemtudom, sosem gondoltam erre. Amikor megismertem akkor épp ivott, dehát a szórakozóhelyen mindenki ivott. Volt , hogy amikor beszéltem vele telefonon hallottam ahogy a pohárban kocognak a jégkockák, sőőőt amikor velem volt akkor is ivott, de én arra gondoltam, hogy szeret így piálgatni. Ez normális, nem ?
Szünetet tartott a gondolkodásban...
-Tudja, megesett néhányszor, hogy furcsán beszélt velem telefonon, egy ügyvédhez nem volt méltó az amit ő képviselt a telefonbeszélgetéseink alatt: bizonytalan volt, pontatlan, hanyag, és sokszor elfelejtette, hogy mit mondott pár perccel azelőtt, viszont sosem gondoltam volna, hogy ez az ital miatt van, már nem is tudom milyen magyarázatot adtam erre. Azt hiszem nem is akartam ezen gondolkodni.
Szomorúsággal telt szemekkel nézett rám...
-Lehet , hogy tényleg sokat ivott, de biztos azért mert úntattam. Biztos nem voltam elég érdekes a számára, és... és nem akart velem lenni. Ő sem, a férjem sem, az apám sem... Hát mi van velem? Miért váltok ki mindenkiből ilyen érzelmeket? Hol hibázok?
Tehát ahogy említettük az előző bejegyzésben: "Amelyik pillanatban Jill ráébred, hogy valami probléma van közte és aközött az ember között aki fontos számára, nem csak arra vállalkozik, hogy megoldja a problémát, hanem vállalja a teljes felelősséget a probléma kialakulása miatt."
Itt még megjegyzi a doki, hogy a "függőség" az elsődleges oka az érzelmi "impotenciának".
Már a legelején Jill kész volt vállalni a felelősséget (jóval nagyobb adagot, mint amennyit Randy vállalt) annak érdekében, hogy a kapcsolatuk megmaradjon.
Azok a nők akik túlságosan szeretnek, általában túlzott felelősséget is vállalnak. Az élet sok területén sikeresnek vallhatják magukat, viszont hiányzik a tisztelet belőlük... A tisztelet! Saját maguk tiszteletben tartása, és ez a tisztelet hiányzik a szerelmi életükből is.
Kicsit térjünk vissza Jill terápiás kezeléseire, annak érdekében , hogy megértsük mi is vitte őt aznap el az pszihoanalitikus rendelőjébe. Az apjáról beszélt.
-Annyira makacs volt. Egy nap megesküdtem, hogy bármi legyen egyszer győztesen fogok kijönni az egymásnak ellentmondó beszélgetéseinkből.-egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta- sajnos sohasem nyertem. Talán ezért is mentem a Jogra... már a gondolattól is lázba jöttem, hogy megnyerem egy ügy tárgyalását.- széles mosoly ült ki az arcára mikor erről beszélt, de aztán megint elkomolyodott.
-Tudja mit tettem egyszer? Megkértem , hogy mondja nekem, hogy szeret, azután meg , hogy öleljen meg- Jill mindezt megpróbálta úgy mesélni, mintha már nem bántaná ez a rideg emlék, de rosszul játszotta a szerepet: nem tudott kilépni a sértett kamasz árnyékából, ezt érezni lehetett a hangján.
-Nem tette volna meg ha nem kötelezem erre, viszont őszintén szeretett, csupán csak képtelen volt kimutatni mindezt. Nem tudta ezt azután sem megismételni, úgyhogy örülök, hogy legalább egyszer megkértem rá, hanem soha nem hallottam volna a szájából , hogy szeret. Éveket vártam. 18 éves voltam amikor azt mondtam: "Hallani akarom, hogy azt mondod , szeretsz", és nem mozdultam míg ki nem mondta, aztán arra kértem, hogy öleljen meg, de végülis nekem kellett megölelnem őt először. Ő picit magához húzott, majd megveregette a vállamat. Szükségem volt erre a gesztusra a részéről... - Jill szemei megteltek könnyel, majd lassan lefolytak kerek arcán.
-Miért volt számára épp' ennyire nehéz megtenni ezt? A legegyszerűbb dolognak tűnik, hogy kimond a lányodnak, hogy szereted. Ezért erőlködtem. Ezért veszekedtem vele annyit, és olyan erősen. Azt gondoltam, hogy ha majd egyszer "legyőzöm" kénytelen lesz majd büszke lenni rám, muszáj lesz elismernie, hogy valamiben én is jó vagyok. Annyira szükségem volt erre az érzésre! Minden egyébnél fontosabb volt (lett volna) az ő szeretete...
Néhány terápiás kezelés után Jill elmondta, hogy az apja senkihez, és semmihez nem kötődött érzelmileg, viszont mindig talált "okot" az érzelmi tartózkodásra: vitákat, a vélemények különbözőségét. Jillnek viszont még mindig nehezebb volt azt elfogadni, hogy az apja képtelen szeretni bárkit is minthogy feladja az önmarcangolást, mert ameddig azt vallja, hogy ő a hibás, még mindig létezni fog egy kicsinyke reménysugár, hogy egy szép napon majd meg fog tudni változni annyira, hogy az apja viselkedésében is változásokat érjen el.
A fent leírtak viszont nem csak Jillre vonatkoznak. Létezik egy ilyen gondolkodásmód. Elismerve, hogy hibáztunk a reményre akaszkodunk: egy nap majd képesek leszünk kijavítani a hibáinkat, és kézben tartani a helyzetet s így a szenvedésünknek véget tudunk vetni. Erre a típusra egy Jillel folytatott kezelésen bukkantunk rá, amikor épp a házasságáról mesélt. Mivel nem kapta meg gyerekkorában azt az érzelmi biztonságot amit az apja nyújthatott volna neki, most a házasságában próbálja visszaszerezni a rég áhított szeretetet. Ekkor ugrott be valami, amit egyszer egy pszihoterapeuta kollegától hallottam: "Az éhezők, sosem tudják, hogy mit vásároljanak."
Jill kétségbeesetten vágyott a szerelemre, a megbecsülésre , és meg volt már szokva azzal, hogy mindig visszautasítják, nem sikerült tehát ezt a visszautasítást következetesen kezelnie, így eleve találkoznia kellett Paul-al.
-Egy bárban találkoztunk. Én a mosodából léptem át pár percre a lokálba... Paul billiárdozott, és egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e vele játszani. Beleegyeztem, és itt kezdődött minden. Meghívott ebédre, de mondtam neki, hogy nem randizok olyan férfiakkal akiket egy bárban ismerek meg, de ő hajthatatlan volt. Visszakísért egészen a mosodáig, és folyton beszélt... Végül megadtam neki a számom, és az ezt követő este már randiztunk.
-Nem fogod elhinni mi történt. Két héttel később összeköltöztünk. Neki nem volt ahol laknia, nekem meg költöznöm kellett a régi lakásból, így közösen kerestünk egy albérletet. Semmi ami ezután jött nem nevezhető csodaszépnek, sem az ahogyan az ágyban viselkedett, sem a társasága , sem semmi. Egy év után anyám felháborodása-hogy így élünk- arra késztetett, hogy hozzámenjek.
Az erőltetett kezdés ellenére, Jillt korán körülölelték a kényszerképzetek.
-Nagy erőfeszítésembe került a vele való kapcsolat kialakítása. Fontos volt nekem, és elhatároztam, hogy én is fontossá teszem magam a számára. Én akartam lenni a tökéletes feleség. Főztem, takarítottam, és mindeközben folytattam a tanulmányaimat. Sok idő telt el, de ő még mindig nem dolgozott: néha a házban lötyögött, máskor meg napokig eltűnt. A poklok poklát éltem át: a várakozás-a bizonytalanság...de megtanultam nem megkérdezni hol járt, mert...
Jill tétovázott...
-Nehéz ezt beismernem. Biztos voltam benne, hogy ha sokat és nagyon erősen küzdök, akkor sikerülhet. Néha felháborodtam, hogy eltűnik, majd amikor hazatért : megvert.
-Még sosem mondtam el ezt senkinek. Szégyelltem magam. Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, hogy egyike leszek azon nőknek akik elfogadják, hogy verik őket.
Jill házassága akkor ért véget, amikor a férje talált valaki mást a hosszú kimaradozások alkalmával, s az agónia ellenére amit a férje mellett élt át, mégis összetört mikor Paul elhagyta.
-Rájöttem, hogy bárki is legyen az a nő akiért elhagyott, olyan volt amilyen én sosem tudtam lenni. Rájöttem, hogy miért hagyott el Paul. Éreztem, hogy semmit sem tudok nyújtani sem neki, sem másnak. Nem hibáztattam magam amiért elhagyott, a végén már szenvedni sem tudtam...
Sokáig azon gondolkodtam , mi kerülhetne ezekre az oldalakra. Minek az intim részletek, minek a konkrét "ez történt velem"... Még én is únnám , nem , hogy azok akik olvasnak. Aztán pár héttel ezelőtt, az egyik Lillával való beszélgetés alkalmával előkerült egy könyv, a címben is szereplő Robin Norwood- Nők akik túlságosan szeretnek. Mindenféle kérdés vagy kérdezés nélkül átnyújtotta nekem, sőőőt -mivel halogattam-ma már rám szólt , hogy kezdjek bele. Megtettem...
Érdemesnek tartom, hogy írjak róla, mert nagyon érdekes könyv és nem biztos, hogy eljut olyan Nőkhöz akiknek szükségük lenne rá... Néhány közülök talán ellátogat a blogra, és ha már itt van, az általam olvasottak rövid tartalmával fel tudom kelteni az érdeklődését, ne adj' Isten még megoldást is találhatunk (közösen) néhány alapvető problémára, s válaszokat a mindig előkerülő miértekre.
Nem csak Nőknek, de nőkről, s olyan férfiakról is akik képtelenek szeretni, vagy kimutatni érzelmeiket...
Jill (a főszereplőnk) ellátogat egy terapeutához. Ráébredt ugyanis, hogy valami bibi van. Azt mondja : " Boldogtalan vagyok, természetesen a férfiak miatt. Vagyis az én hibámból és az övékből egyaránt. Minden tökéletesen kezdődik, aztán ahogy közelebb engedem magamhoz őket- minden szétesik. Tudni akarom hol hibázok, tudni akarom mit kell tennem a változáshoz, és esküszöm megteszem... Jelen pillanatban még nem tudok választ adni arra, hogy miért történik mindig ugyanez velem, de mindig csak a fájdalom marad a kapcsolataim után... Mostmár kezdek félni a férfiaktól..."
Jill tehát tudja, hogy valami probléma van közte és aközött az ember között aki fontos számára, és ekkor nem csak arra vállalkozik, hogy megoldja a problémát, hanem vállalja a teljes felelősséget a probléma kialakulása miatt, mondván, ha nem szeret a férjem, az biztos amiatt van, hogy valamit ÉN rosszul tettem...
Tisztázzuk: Túlzottan szeretni nem azt jelenti, hogy egyszerre több férfit szeretünk, vagy , hogy egymás után túl sokszor esünk szerelembe... Nem! Túlzottan szeretni azt jelenti, hogy teljesen alárendeled magad a férfinak , és ezt szerelemnek nevezed. Azt jelenti, hogy hagyod, hogy ez az érzés kontrolállja az érzelmeidet, és befolyásolja a viselkedésed. Annak ellenére, hogy rájössz, hogy ez egy negatív behatás, hagyod hogy felborítsa a belső egyensúlyt, a lelki nyugalmadat és nem tudsz szabadulni tőle. Azt jelenti, hogy a szenvedés nagyságával méred a szerelmet.
Egyetlen egy nő sem alakul át hirtelen, olyan nővé aki túlzottan szeret. Ezt valahonnan hozzuk... Valahonnan...hát a családból, a múltból, a gyökerektől... A könyvben erre külön kitér, én azonban ugrok egyet...
Az alábbi meghatározások, tipikusan azokat a nőket jellemzik, akik túlzottan szeretnek. Olyan nőket ábrázolnak , mint Jill, vagy lehet, hogy épp mint amilyen Te vagy... (hosszú lista lesz, papírt ceruzát a kézbe: IGEN-NEM)
Jillben -többé kevésbé-megnyilvánulnak ezek a jellemvonások. A válaszadás pillanatában az őszinteség a legfontosabb, hogy ne szégyelljük, hanem egyszerűen mondjuk ki: ez van, ilyen vagyok! Bátorság...
Következő alkalommal kitérünk Jill személyes kapcsolataira: az apjával, a volt férjével, az új kedvessel. Hogy miért? Ahogy a szerző is említi: ebben a könyvben azt szeretné a felszínre hozni- megfejteni, hogy mit jelent túlzottan szeretni, hogy miért tesszük ezt, hogy honnan tanultuk, és hogy hogyan véltoztassuk meg a szeretet módját annak érdekében, hogy az valami egészséges folyamat, és állapot legyen... Ki fogjuk tehát mindezt deríteni, méghozzá úgy, hogy pontonként lebontjuk a fent felsorolt jellemvonásokat, mindezt holnap.
Talán lesz egy éjszaka amikor nem csak a sötét fog rád mosolyogni... Vagy én vagy más melletted lesz, és utóbbival boldog is lehetsz. Látod- én is változtam. Szembenézek a félelmeimmel, majd elsétálok... Nem rohanok, nem menekülök, csak elsétálok, majd elalszom csendben, de semmiféleképpen nem várom meg, míg azok elém állnak és percről-percre ráébresztenek arra, hogy mennyit veszítettem, hogy egy eltelt éjszakával , mennyivel üresebb lettem. Felnő egyszer az ember, és már nem sír, csak belenyugszik, nem nevet, csak boldog, nem alszik csak pihen... Furcsa , hogy milyen gyorsan el tudnak múlni azok az érzelmek, amik egykor uraltak minket, amiket egykor szentnek hittünk, és úgy követtünk, akár életünk törvényeit... Aztán husss, és minden szertefoszlik, egy újabb üres éjszakával, egy különtöltött nappal, vagy csak annyival, hogy egymás mellett ülve már nem akarunk egymáséi lenni...
Vegyes érzésekkel érkezik az este... Bár rengeteg a tennivalóm, mégis haszontalannak érzem magam sokszor , talán , mert még nem indult be minden 100 százalékosan. Szóval úgy 75 százalékos az életem... Koncentrált változatban. 9kor ébredtem, de már a kocsmában kellett volna lennem, 13:00-kor stábgyülésen kellett lennem, egész előtt tíz perccel már a szerkesztőség forgatagában készítettem a kávémat, majd 16 órától kezdődött a pofázás. Szerencsére belefért még egy ebéd is a meló és a gyülés közé. Estig van mit tenni, van mit mondani, mindig akad valami amin még én is meglepődök. Azért még én is, mert általában mi szerkesztjük, és mindenki azt hiszi, hogy már tudunk jó előre mindenről, pedig sokszor mi is tanulunk munka közben.
Az újdonságok azok mindig megvannak, még akkor is ha sokszor az ex képviseli mindezeket... Telefonhívások, beszélgetések, és a "régi szép idők" amiket felemlegetünk, aztán mégsem akarjuk már annyira , mert lecsengett ezerszer az az ismerős dallam, ami alatt szeretkeztünk egykor, vagy éppen kézenfogva sétáltunk, és közben jókedvűen dúdoltuk, hogy : "...please don't leave me..."
A hétköznapok munkával telnek, de történtek itt napi rendszersséggel ínyencségek. Volt humorfesztivál, méghozzá a hatodik, és én idén is szerelmes lettem két napig Felméri Péterbe, de inkább két fellépés erejéig. Amikor színpadon van, mintha vonzó lenne, aztán az év többi napján szinte belefelejtek abba, hogy létezik. Ez ilyen házsártos féle magatartás részemről , ahogy a nagyi mondaná, és milyen igaza van, hiszen a komolytalan dolgoknak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk. Volt ott egyéb, is és pár pillanat erejéig egy másik ember is megfogott, de az nincs a közelemben, sőőt, nem is kell hogy itt legyen. Bumbutz mondta egyszer: "Az ajtókat csukni kell, és nem kinyitni többé." Ezt teszem.
Holnap megyek haza, s bár nekem nincs vakációm, ez a szabadságos érzés mégis rámtört ma. Ülök nyugisan, nem hajt sem a tatár sem az igazgató, pötyögök, és kizárom a felesleges stresszforrásokat. Várom az otthonlétet... Hiányzik az a különleges gyomorideg mikor a Szejke tetejéről belátni a várost, és tudom: ez az otthonom. Már nincsenek messze tőlem azok akiket nagyon szeretek, s a hátam mögött hagytam, ha csak 3 napra is, a keresgélő embereket, és a mindig különleges mindennapokat.
Másadik rész, másféle érzés:
Közben mégiscsak eltűnődöm azon, hogy milyen furcsa is szerelmesnek lenni, s hogy én húúúj de milyen rég nem voltam. Megesett , hogy felkavart egy kaland, vagy egy kapcsolatnak induló aztán gyorsan véget érő viszony, de szerelmes biza régen voltam. Igen ám, de a hétvégén találkoztam azzal az emberrel, akivel annyit beszélgettünk eddig, s akivel csak elképzelni tudtuk, hogy milyen lehet együtt, ennyire messze egymástól. Azt hittem, hogy amikor megérkezik lehullanak a fölösleges álarcok és őszinte mosollyal leszünk azok egymásnak akik lenni szerettünk volna mindig. Tévedtem. Lehulltak az álarcok, és azok lettünk egymásnak (pár óra erejéig) amit részben szerettünk volna.
Kielégült a test, s szomjanhalt a lélek.
Amikor becsuktam az ajtót mögötte, nem hittem , hogy tényleg elveszítem. Amikor becsuktam az ajtót mögötte, azért tettem olyan magabiztosan, mert azt hittem másnap újra látom, s ha nem is látnám, biztos voltam benne, hogy a szavak amiket elmondott, az érzelmek amiről tanúbizonyságot tettünk, azok nem múlnak el, azok nem törnek szét egy búcsúzással. Tévedtem.
A hétfő a padlóra kerülés napja volt. Azt hittem nem lesz felállás egy darabig, s azt hittem szerelmes lettem. Erős szorítás a gyomromban, a lepkék nem szálltak hanem őrült kergetőzésbe kezdtek a gyomromban, és mindeközben a fejemben ezer meg ezer gondolat kacagott vagy éppen sírt fel, válaszok után kiáltva. Én meg hallgattam. Semmit nem tudtam, semmit nem éreztem jobban , mint azt , hogy kell ő nekem, és hogy szeretni akarom, úgy , ahogy nagyon rég óta nem szerettem senkit. Ő meg kompromisszumokat , alternatívákat kínált, és megpróbálta csábító ajánlattá tenni a másodhegedűs státuszt. Aznap este addig üldöztem a pillangókat, és addig hallgattam a gondolatok gúnykacaját míg sikerült megszabadulnom ettől a végsősoron kellemetlenné vált érzéstől. A kedd a beletörődés napja volt, a megbékélés 24 órája. Sikerült. Csuktam azt az ajtót, és nem nyitom ki többé. Bánni meg semmit nem bánok, mert amikor itt volt én elvesztem a szemeiben, és megnyugodtam minden egyes kimondott szavától. Amikor átölelt éreztem , hogy nem akarok semmit jobban , mint a karjai közt maradni..., és hiszem, hogy amig itt volt szerethettem. Őszintén szerettem.
Csütörtök van. A pihenés , a felkészülés, és az alkotás napja. Egyedül ülök a konyhában, idilli tavasz van. Az ablak tárva nyitva, a keret széle majdnem éri a jobb vállamat, áramlik be a friss levegő, odakint meg a madár csicsergést, csak a kölykök nevetése zavarja meg. Csütörtök van, én meg mosolygok ismét, mert jó érzés szeretni önmagam, simogatni a lelkem...
"Mert egy napon megtanulod gondozni és ápolni a saját kis kertedet, és már nem mástól fogod várni, hogy virágot hozzon neked..."
