"Nem számít, milyen erősek vagyunk. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindig felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük, ez segít tovább lépni, és hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk, mielőtt cselekednénk."

Hetek óta az új életet szokom, hogy többé nincs reggeli műsor reggel héttől, hgy nincs István, Melike, és nincs reggeli kávé. Van helyette létra nélküli emeletes ágy, aminek hála, minden nap jókat nevetek a szerencsétlenkedéseimen, van három idegen lány , akik azért minden nap szembemosolyognak velem, és van reeeengeeeteg új ember. Lift, kacagás, jelentkezés, pofázás, új tanárok, oktatás, készülés, újabban járok könyvtárba, és esténként rámnevet valaki aki napról napra fontosabb lesz számomra.

Nincs tömegoktatás, nincs lelkiismeretfurdalásom ha a családomra gondolok, mert már nem érzem úgy, hogy nem törődöm velük, és ezeken kívül még megszabadultam pár negatív érzéstől ami folyton szemberöhögött velem minden egyes reggelen amikor tükörbe néztem az albérleti mosdómban.

Sokszor olvastam, de most már én is tudom: sosem késő újrakezdeni. Sosem késő az álmaiddal, a terveiddel törődni, magad köré gyűjteni a legegyszerűbb, s egyben a legnagyszerűbb embereket. Andiékkal ma éppen arról beszélgettünk, hogy annyi mindent szerettünk volna, aztán mikor elértük, vagy egy kis szerencsével megkaptuk azt, egyet felejtettünk el: örülni neki.

Most én is ezért kínlódom. Elértem azt amit akartam, azt tettem amihez kedvem volt, és jó pár értékes embert tarthatok számon, mint barátok, mint külön kis világok akiknek fontos vagyok, s akik fontosak nekem-mégis, sokkal inkább aggódás van bennem, mint öröm. Mintha elfelejtettem volna az a hét éves kislány lenni aki dúdorászta a kedvenc dalait, ugrált ha sütött a nap, és örült, örült tiszta szívből, őszintén...

Pedig mindenem megvan. Minden amit csak ember kívánhat magának... És most szégyellem magam, és ugyanakkor boldog vagyok, mert végre...

...végre itthon vagyok.