My Life Without Me

Jill már régóta érezte egy férfi hiányát az életéből. Amikor meglátogatta a barátait San Diegoban, találkozott egy Randy nevű fickóval. Egy szórakozóhelyen találkoztak. A férfi érdeklődött Jill után, ami természetesen a nőnek nagyonis jól esett. Jill egy hét után felajánlotta, hogy ott alhat nála, hogy ne kelljen hazavezetnie, kivasalta az ingjét, főzött rá, és mindeközben nagyon jól érezte magát. Amikor hazatért San Diegobol felhívta Randyt, mondván aggódott, hogy minden rendben van-e vele. Ugyanakkor észrevette, hogy a férfi furcsán fogadta a telefonhívást, éppen ezért elnézést kért , hogy zavarta, majd letette a telefont, de megmaradt benne az a kesernyés érzés, hogy már megint jobban belebonyolodott a férfi életébe , mint kellett volna.

-Randy aztán egyszer azt mondta, hogy ha sürgetem el fog hagyni. Megijedtem. Szeretnem kell, de mégis békén kell hagynom. Nem bírtam mindezt sokáig, egyre inkább pánikba estem... Minnél jobban féltem , annál jobban szekáltam.

Kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Jill oda jusson, hogy minden egyes este telefonáljon, viszont érdekes módon mikor Randynek kellett volna hívnia őt, akkor órák teltek el anélkül, hogy a telefon csöngött volna. Jill a nyugtalanságtól már nem tudott aludni, így ő hívta fel a férfit. A beszélgetéseik egyre határozatlanabbak és egyre hosszabbak voltak.

-Sokszor azt mondta, hogy elfelejtett felhívni, én meg csodálkoztam, hogy, hogy tudja elfelejteni. Én bezzeg sosem felejtettem el. Szó szót követett, aztán megbeszéltük: Randy fél közel engedni magához, és fél közeledni- én pedig segíteni akartam neki abban, hogy ezt a problémát megoldjuk. Azt mondta nem tudja mit akar az élettől, én meg készen álltam arra, hogy segítsek letisztázni a gondolatait.

Ebben az esetben Jill játszotta a "pszihoanalitikus" szerepét.

Akárhányszor találkozni szeretett volna a férfival neki kellett San Diegoba utazni, s megesett, hogy ottléte alatt a férfi egyszerűen levegőnek nézte, kidőlt a kanapéra , sört ivott és tévét nézett.

-Ezek voltak életem legszörnyűbb napjai- emlékszik vissza Jill.

-Alkoholista volt? - kérdezte a doki.

-Nem, nem hiszem, Végülis nemtudom, sosem gondoltam erre. Amikor megismertem akkor épp ivott, dehát a szórakozóhelyen mindenki ivott. Volt , hogy amikor beszéltem vele telefonon hallottam ahogy a pohárban kocognak a jégkockák, sőőőt amikor velem volt akkor is ivott, de én arra gondoltam, hogy szeret így piálgatni. Ez normális, nem ?

Szünetet tartott a gondolkodásban...

-Tudja, megesett néhányszor, hogy furcsán beszélt velem telefonon, egy ügyvédhez nem volt méltó az amit ő képviselt a telefonbeszélgetéseink alatt: bizonytalan volt, pontatlan, hanyag, és sokszor elfelejtette, hogy mit mondott pár perccel azelőtt, viszont sosem gondoltam volna, hogy ez az ital miatt van, már nem is tudom milyen magyarázatot adtam erre. Azt hiszem nem is akartam ezen gondolkodni.

Szomorúsággal telt szemekkel nézett rám...

-Lehet , hogy tényleg sokat ivott, de biztos azért mert úntattam. Biztos nem voltam elég érdekes a számára, és... és nem akart velem lenni. Ő sem, a férjem sem, az apám sem... Hát mi van velem? Miért váltok ki mindenkiből ilyen érzelmeket? Hol hibázok?

Tehát ahogy említettük az előző bejegyzésben: "Amelyik pillanatban Jill ráébred, hogy valami probléma van közte és aközött az ember között aki fontos számára,  nem csak arra vállalkozik, hogy megoldja a problémát, hanem vállalja a teljes felelősséget a probléma kialakulása miatt."

Itt még megjegyzi a doki, hogy  a "függőség" az elsődleges oka az érzelmi "impotenciának".

Már a legelején Jill kész volt vállalni a felelősséget (jóval nagyobb adagot, mint amennyit Randy vállalt) annak érdekében, hogy a kapcsolatuk megmaradjon.

Azok a nők akik túlságosan szeretnek, általában túlzott felelősséget is vállalnak. Az élet sok területén sikeresnek vallhatják magukat, viszont hiányzik a tisztelet belőlük... A tisztelet! Saját maguk tiszteletben tartása, és ez a tisztelet hiányzik a szerelmi életükből is.

Kicsit térjünk vissza Jill terápiás kezeléseire, annak érdekében , hogy megértsük mi is vitte őt aznap el az pszihoanalitikus rendelőjébe. Az apjáról beszélt.

-Annyira makacs volt. Egy nap megesküdtem, hogy bármi legyen egyszer győztesen fogok kijönni az egymásnak ellentmondó beszélgetéseinkből.-egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta- sajnos sohasem nyertem. Talán ezért is mentem a Jogra... már a gondolattól is lázba jöttem, hogy megnyerem egy ügy tárgyalását.- széles mosoly ült ki az arcára mikor erről beszélt, de aztán megint elkomolyodott.

-Tudja mit tettem egyszer? Megkértem , hogy mondja nekem, hogy szeret, azután meg , hogy öleljen meg- Jill mindezt megpróbálta úgy mesélni, mintha már nem bántaná ez a rideg emlék, de rosszul játszotta a szerepet: nem tudott kilépni a sértett kamasz árnyékából, ezt érezni lehetett a hangján.

-Nem tette volna meg ha nem kötelezem erre, viszont őszintén szeretett, csupán csak képtelen volt kimutatni mindezt. Nem tudta ezt azután sem megismételni, úgyhogy örülök, hogy legalább egyszer megkértem rá, hanem soha nem hallottam volna a szájából , hogy szeret. Éveket vártam. 18 éves voltam amikor azt mondtam: "Hallani akarom, hogy azt mondod , szeretsz", és nem mozdultam míg ki nem mondta, aztán arra kértem, hogy öleljen meg, de végülis nekem kellett megölelnem őt először. Ő picit magához húzott, majd megveregette a vállamat. Szükségem volt erre a gesztusra a részéről... - Jill szemei megteltek könnyel, majd lassan lefolytak kerek arcán.

-Miért volt számára épp' ennyire nehéz megtenni ezt? A legegyszerűbb dolognak tűnik, hogy kimond a lányodnak, hogy szereted. Ezért erőlködtem. Ezért veszekedtem vele annyit, és olyan erősen. Azt gondoltam, hogy ha majd egyszer "legyőzöm" kénytelen lesz majd büszke lenni rám, muszáj lesz elismernie, hogy valamiben én is jó vagyok. Annyira szükségem volt erre az érzésre! Minden egyébnél fontosabb volt (lett volna) az ő szeretete...

Néhány terápiás kezelés után Jill elmondta, hogy az apja senkihez, és semmihez nem kötődött érzelmileg, viszont mindig talált "okot" az érzelmi tartózkodásra: vitákat, a vélemények különbözőségét. Jillnek viszont még mindig nehezebb volt azt elfogadni, hogy az apja képtelen szeretni bárkit is minthogy feladja az önmarcangolást, mert ameddig azt vallja, hogy ő a hibás, még mindig létezni fog egy kicsinyke reménysugár, hogy egy szép napon majd meg fog tudni változni annyira, hogy az apja viselkedésében is változásokat érjen el.

A fent leírtak viszont nem csak Jillre vonatkoznak. Létezik egy ilyen gondolkodásmód. Elismerve, hogy hibáztunk a reményre akaszkodunk: egy nap majd képesek leszünk kijavítani a hibáinkat, és kézben tartani a helyzetet s így a szenvedésünknek véget tudunk vetni. Erre a típusra egy Jillel folytatott kezelésen bukkantunk rá, amikor épp a házasságáról mesélt. Mivel nem kapta meg gyerekkorában azt az érzelmi biztonságot amit az apja nyújthatott volna neki, most a házasságában próbálja visszaszerezni a rég áhított szeretetet. Ekkor ugrott be valami, amit egyszer egy pszihoterapeuta kollegától hallottam: "Az éhezők, sosem tudják, hogy mit vásároljanak."

 Jill kétségbeesetten vágyott a szerelemre, a megbecsülésre , és meg volt már szokva azzal, hogy mindig visszautasítják, nem sikerült tehát ezt a visszautasítást következetesen kezelnie, így eleve találkoznia kellett Paul-al.

-Egy bárban találkoztunk. Én a mosodából léptem át pár percre a lokálba... Paul billiárdozott, és egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e vele játszani. Beleegyeztem, és itt kezdődött minden. Meghívott ebédre, de mondtam neki, hogy nem randizok olyan férfiakkal akiket egy bárban ismerek meg, de ő hajthatatlan volt. Visszakísért egészen a mosodáig, és folyton beszélt... Végül megadtam neki a számom, és az ezt követő este már randiztunk.

-Nem fogod elhinni mi történt. Két héttel később összeköltöztünk. Neki nem volt ahol laknia, nekem meg költöznöm kellett a régi lakásból, így közösen kerestünk egy albérletet. Semmi ami ezután jött nem nevezhető csodaszépnek, sem az ahogyan az ágyban viselkedett, sem a társasága , sem semmi. Egy év után anyám felháborodása-hogy így élünk- arra késztetett, hogy hozzámenjek.

Az erőltetett kezdés ellenére, Jillt korán körülölelték a kényszerképzetek.

-Nagy erőfeszítésembe került a vele való kapcsolat kialakítása. Fontos volt nekem, és elhatároztam, hogy én is fontossá teszem magam a számára. Én akartam lenni a tökéletes feleség. Főztem, takarítottam, és mindeközben folytattam a tanulmányaimat. Sok idő telt el, de ő még mindig nem dolgozott: néha a házban lötyögött, máskor meg napokig eltűnt. A poklok poklát éltem át: a várakozás-a bizonytalanság...de megtanultam nem megkérdezni hol járt, mert...

Jill tétovázott...

-Nehéz ezt beismernem. Biztos voltam benne, hogy ha sokat és nagyon erősen küzdök, akkor sikerülhet. Néha felháborodtam, hogy eltűnik, majd amikor hazatért : megvert.

-Még sosem mondtam el ezt senkinek. Szégyelltem magam. Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, hogy egyike leszek azon nőknek akik elfogadják, hogy verik őket.

Jill házassága akkor ért véget, amikor a férje talált valaki mást a hosszú kimaradozások alkalmával, s az agónia ellenére amit a férje mellett élt át, mégis összetört mikor Paul elhagyta.

-Rájöttem, hogy bárki is legyen az a nő akiért elhagyott, olyan volt amilyen én sosem tudtam lenni. Rájöttem, hogy miért hagyott el Paul. Éreztem, hogy semmit sem tudok nyújtani sem neki, sem másnak. Nem hibáztattam magam amiért elhagyott, a végén már szenvedni sem tudtam...