My Life Without Me

A hétköznapok munkával telnek, de történtek itt napi rendszersséggel ínyencségek. Volt humorfesztivál, méghozzá a hatodik, és én idén is szerelmes lettem két napig Felméri Péterbe, de inkább két fellépés erejéig. Amikor színpadon van, mintha vonzó lenne, aztán az év többi napján szinte belefelejtek abba, hogy létezik. Ez ilyen házsártos féle magatartás részemről , ahogy a nagyi mondaná, és milyen igaza van, hiszen a komolytalan dolgoknak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk. Volt ott egyéb, is és pár pillanat erejéig egy másik ember is megfogott, de az nincs a közelemben, sőőt, nem is kell hogy itt legyen. Bumbutz mondta egyszer: "Az ajtókat csukni kell, és nem kinyitni többé." Ezt teszem.

Holnap megyek haza, s bár nekem nincs vakációm, ez a szabadságos érzés mégis rámtört ma. Ülök nyugisan, nem hajt sem a tatár sem az igazgató, pötyögök, és kizárom a felesleges stresszforrásokat. Várom az otthonlétet... Hiányzik az a különleges gyomorideg mikor a Szejke tetejéről belátni a várost, és tudom: ez az otthonom. Már nincsenek messze tőlem azok akiket nagyon szeretek, s a hátam mögött hagytam, ha csak 3 napra is, a keresgélő embereket, és a mindig különleges mindennapokat.

Másadik rész, másféle érzés:

Közben mégiscsak eltűnődöm azon, hogy milyen furcsa is szerelmesnek lenni, s hogy én húúúj de milyen rég nem voltam. Megesett , hogy felkavart egy kaland, vagy egy kapcsolatnak induló aztán gyorsan véget érő viszony, de szerelmes biza régen voltam. Igen ám, de a hétvégén találkoztam azzal az emberrel, akivel annyit beszélgettünk eddig, s akivel csak elképzelni tudtuk, hogy milyen lehet együtt, ennyire messze egymástól. Azt hittem, hogy amikor megérkezik lehullanak a fölösleges álarcok és őszinte mosollyal leszünk azok egymásnak akik lenni szerettünk volna mindig. Tévedtem. Lehulltak az álarcok, és azok lettünk egymásnak (pár óra erejéig) amit részben szerettünk volna.

Kielégült a test, s szomjanhalt a lélek.

Amikor becsuktam az ajtót mögötte, nem hittem , hogy tényleg elveszítem. Amikor becsuktam az ajtót mögötte, azért tettem olyan magabiztosan, mert azt hittem másnap újra látom, s ha nem is látnám, biztos voltam benne, hogy a szavak amiket elmondott, az érzelmek amiről tanúbizonyságot tettünk, azok nem múlnak el, azok nem törnek szét egy búcsúzással. Tévedtem.

A hétfő a padlóra kerülés napja volt. Azt hittem nem lesz felállás egy darabig, s azt hittem szerelmes lettem. Erős szorítás a gyomromban, a lepkék nem szálltak hanem őrült kergetőzésbe kezdtek a gyomromban, és mindeközben a fejemben ezer meg ezer gondolat kacagott vagy éppen sírt fel, válaszok után kiáltva. Én meg hallgattam. Semmit nem tudtam, semmit nem éreztem jobban , mint azt , hogy kell ő nekem, és hogy szeretni akarom, úgy , ahogy nagyon rég óta nem szerettem senkit. Ő meg kompromisszumokat , alternatívákat kínált, és megpróbálta csábító ajánlattá tenni a másodhegedűs státuszt. Aznap este addig üldöztem a pillangókat, és addig hallgattam a gondolatok gúnykacaját míg sikerült megszabadulnom ettől a végsősoron kellemetlenné vált érzéstől. A kedd a beletörődés napja volt, a megbékélés 24 órája. Sikerült. Csuktam azt az ajtót, és nem nyitom ki többé. Bánni meg semmit nem bánok, mert amikor itt volt én elvesztem a szemeiben, és megnyugodtam minden egyes kimondott szavától. Amikor átölelt éreztem , hogy nem akarok semmit jobban , mint a karjai közt maradni..., és hiszem, hogy amig itt volt szerethettem. Őszintén szerettem.

Csütörtök van. A pihenés , a felkészülés, és az alkotás napja. Egyedül ülök a konyhában, idilli tavasz van. Az ablak tárva nyitva, a keret széle majdnem éri a jobb vállamat, áramlik be a friss levegő, odakint meg a madár csicsergést, csak a kölykök nevetése zavarja meg. Csütörtök van, én meg mosolygok ismét, mert jó érzés szeretni önmagam, simogatni a lelkem...

"Mert egy napon megtanulod gondozni és ápolni a saját kis kertedet, és már nem mástól fogod várni, hogy virágot hozzon neked..."